Megpróbálom összefoglalni nyaralásunkat Toszkánában, kicsit kitérve a gyakorlati tudnivalókra is. Ehhez egy palack Chianti is segítségemre lesz a Villa Palagio ház jóvoltából :-)
Az ötlet barátok, ismerősök élménybeszámolói alapján jött, illetve néhány Toszkánában játszódó film is kedvet csinált az úthoz. (Pl. Napsütötte Toszkána, Lopott szépség, Latin vér.) Csillagtúrában gondolkodtunk, vagyis olyan szálláshelyet próbáltunk keresni, ahonnan viszonylag könnyen megközelíthetőek a „kötelező” látnivalók. Aktív nyaralást terveztünk, így a medencés vagy tengerparti pihenést elvetettük. Így egy régi uradalmi épületben álló lakást néztünk ki Lajatico központjában. A három lakásos házban gyakorlatilag mi laktunk, legalábbis soha nem járt ott senki, amikor ott voltunk …A szállást Vikinél foglaltuk (http://www.toszkanamania.hu/), akivel maximálisan meg voltunk elégedve, mert azon túl, hogy csak a szállás közvetítése lett volna a feladata, még rengeteg hasznos tanácsot is adott.


Első nap

Ugyan volt GPS az autóban a legfrissebb térképekkel, azért felszerelkeztem a régimódi eszközökkel is, mint kiderült, nem is volt ez olyan nagy baj. A Budapest-Lajatico távolság 1015 km., szinte végig autópálya és elvileg 10 óra alatt le lehet(ne) zavarni. Ez a mi esetünkben 12 óra volt, de hát nem is siettünk meg sokszor és sokat meg is álltunk. Szlovénián keresztül mentünk, Triesztet és a kamionokat messze elkerülve Goriziánál lépve át az olasz határt. Viszont a Velencét elkerülő szakaszt sikeresen figyelmen kívül hagytuk, mivel Milánó volt kitáblázva és a GPS meg Padovát erőltette. Azért rájöttem, hogy túlmentünk, de szerencsére totál üres volt a Mestre felé vezető út így csak egy plusz fizetőkaput kellett átlépni. Egy szombati napon biztosan jobban anyáztam volna … Ami számomra újdonság volt, hogy Szlovénia és Olaszország is feltűnően sok automata traffipaxot üzemeltet, nem árt ezekre figyelni. Bár a felvillanó féklámpákból ez akkor is kiderül ha nem nézzük a figyelmeztető táblákat.
Este hatkor már Lajatico -ban voltunk, ahol Viki is lakik. Átadta a kulcsokat, ellátott jótanácsokkal és indultunk is felfedezni a falut. Kicsit furcsa ezt a szót használni rá, mert itthon akár városnak is neveznék, de mások a fogalmaink, úgy látszik. Mint a legtöbb település Toszkánában, Lajatico is domb tetejére épült és nagyon szűkek az utcák. A parkolás is így eléggé körülményes, mert járda sincs, így a gyalogosok az autókkal együtt kénytelenek közlekedni. Ezt azért megoldották, ingyenes parkolókat építettek a falu több pontján, a legnagyobban még ingyenes ásványvizet is lehetett tölteni a kiürült palackokba, akár szénsavasat is.
A falu híres szülöttje Andrea Bocelli, a családja most is itt lakik ő pedig minden nyáron szabadtéri koncertet ad a dombok tövében felállított színpadon. Első látásra beleszerettem Lajatico –ba, szerintem a képek is magukért beszélnek.

Második nap

Siena volt az első célpont onnan visszafelé pedig San Gimignano. A Lonely Planet szerint San Gimignano tornyai a lemenő nap fényénél a legszebbek. Gondoltam pár fotót megér, ez marad a nap végére. A GPS az út elején már kezdett esztelenül tervezni, hiába állítottam mindenféle variációt, a legegyszerűbb volt a táblák szerint haladni Siena felé. Itt a San Francesco parkolót már célirányosan kerestük, mert ugyan fizetős, de a parkolóból egy mozgólépcső rendszer visz fel a város tetejére. Ez pedig a délelőtti 36 fokban jelentős szintkülönbséget legyőzve nem elhanyagolható.
Így utólag visszagondolva Siena nyűgözött le a legjobban, itt éreztem, hogy szinte a középkorig repültem vissza az időben. Annak ellenére, hogy kb. 20 éve már egyszer jártam a városban. Csodálatos a főtér, pezseg az élet, hangulatosak az utcácskák és szerencsére az autóforgalom majdnem mindenhol ki van tiltva a városból. Minden templomot hatszor körbejártam kívül-belül (családom szerint templommániás vagyok), de ilyen csodálatos építményeket tényleg ritkán látni. Persze a Városháza sem semmi, de hát a templomok …
Többen mondták, hogy az Il Campo –n van a világ legjobb fagylaltosa, aki millió díjat nyert már és azt mindenképpen ki kell próbálni. Na, a téren volt kb. öt hely, ahol lehetett fagyit kapni, hát vettünk ott, ahol a legtöbben álltak sorba. Nem mondom jó volt, a választék is messze verte az itthon megszokottat, de annyira nem ájultam be tőle. Lehet, hogy nem jó helyre mentünk ? :-) Fagyiról még annyit, hogy érdemes műanyag kis tálkában kérni, mert láttunk csúnya baleseteket a tölcséres fagyikkal …
Hazafelé ahogy terveztük, megálltunk San Gimignano –ban. Kicsit ledöbbentem, hogy fizetős (!) parkolót alig lehetett találni késő délután és feltűnően nagy a tömeg a városban. De az útikönyv szerint is nagyon felkapott lett a település, köszönhetően a tornyainak. De ezen kívül semmi extra, kb. olyan a megítélése, mint a mi Szentendrénké. Van nála szebb is, jobb is, de nagyon jó a marketingjük :-)
Sikerült egy nagyon vacak vacsorát is elkölteni, de hát kellett nekünk az egyik fő sétálóutcán enni. A pizza kb. olyasmi volt, amit itthon a Tesco –ban lehet kapni a belső pultnál …
Amúgy a tornyok tényleg mutatósak, de néhány óra bőven elég volt vacsorával együtt a városra.

Harmadik nap

Ezt a napot teljes egészében Pisa városára szántuk, aminek az oka az volt, hogy teljes egyetértésben mindenki fel szeretett volna menni a torony tetejére. Ha már ferde, meg ennyi ideig javították, akkor menjünk fel. De mivel korlátozott számban lehet csak felmenni, így a jegy vásárlásától számított három-négy óra múlva kerülhetünk csak sorra. Hatalmas ingyenes parkoló van a Campo dei Miracoli –tól kb. 15 perces sétára. A fő látványosság természetesen a Csodák terén (Campo dei Miracoli) van, vagyis a Ferde torony, a Dóm és a Keresztelő kápolna. Ahogy beértem a térre a városfal kapuján át, az első mondatom az volt, mint sok honfitársamnak is – ez tényleg nagyon ferde ! Megvettük a jegyet (brutális 15 €/fő, három és fél óra, míg mehetünk. Persze a Dómba és a Kápolnába nem kellett sorba állni és oda olcsóbb is volt a jegy.
Körbesétáltunk a téren és már vártam a látványt, ahogy a föld összes tájáról összesereglett turista mindenféle pózban próbálja „tartani” vagy éppen „dönteni” a tornyot, hogy valahogy így mutasson a fényképen. Vicces látvány, de szerintem a japánok vitték a pálmát, mert jelentős mimikát is használtak a képekhez.
Besétáltunk a Pisa belvárosába is, valóban nem összehasonlítható más toszkán városokkal, de azért egyszer érdemes megnézni. Itt sikerült is találni egy jó trattoriát, ahol először majdnem végigettem a teljes menüt, mint antipasti, primi e secondi piatti. A dolce elmaradt, mert már nem fért belém. :-)
A torony belülről is tényleg ferde és valóban le kell adni minden táskát a csomagmegőrzőben, csak a kamera és a fényképezőgép maradhat. Fentről valóban pazar a látvány, nem mondom azt, hogy nem érte meg felmenni.

Negyedik nap

Még itthon kitaláltuk, hogy mindenképpen átmegyünk Elba szigetére. Csak az volt a kérdés, hogy autóval vagy anélkül. Kicsit utánajárva a dolognak kiderült, hogy közel 150 € lenne ez a kis kiruccanás, már ami a kompot illeti. Ráadásul főszezonban sokszor három-négy órát is kell várni, ha nem előre vesszük meg a jegyet. Az internetes jegyvásárlást elvetettük, mert ha nem érünk a komphoz időben, buktuk a befizetett pénzt. Annyival jobb lett volna az autó, hogy sok gyönyörű strand van a szigeten, de ezek megközelítése tömegközlekedéssel nagyon időigényes. Illetve egy felvonó megy a sziget déli oldaláról a legmagasabb hegyre, ez érdekelt volna még minket. De megalkudtunk, az autót Piombino –ban hagytuk és áthajóztunk Elbára, Portoferraio városába. Személyjegy mindig van, ráadásul bármelyik kompra fel lehet vele szállni a társaság hajóin. Egy órás a hajóút, mindig van látnivaló.
Kicsit elkeserítően indult a nap, már ami az időjárást illeti, mert a 90 kilométeres úton Piombino felé nem akart sütni a nap, sőt még az eső is eleredt egyszer. Aztán a nap vége az lett, hogy Elbán a strandon idén először le is égtem …
Portoferraio a sziget fővárosa és egy dolog miatt lett híres. Napóleon itt töltötte száműzetését mielőtt elindult volna a végső, Waterloo –i csata felé. Amúgy hangulatos kis városka, meredek utcákkal, kiskocsmákkal és egy jachtkikötővel, ahol olyan hajókat látni, hogy csak annyit tudtam mondani : nekik bejött az élet …
A város tetején megnéztük a Mulini-villát, ahol Napoleon „raboskodott”, hát szerintem itt bárki eltengődött volna. A városban sikerült ismét belecsapni egy pocsék étterembe, de olyan hangulatosnak tűnt az utcán a teraszával, kockás abroszaival. Szerintünk veterán tengerészek üzemeltették, mert csak tetovált férfi volt az üzletben és a higiénia is hagyott kívánnivalót maga után.
Megkerestük a város strandját, ahol aprókavicsos part fogadott, gyönyörű, kristálytiszta vízzel. Sokan sznorkeleztek, gyönyörű élővilág volt alig pár méterre a parttól a víz alatt.
Még egy búcsúfagyit beküldtünk a kikötőben aztán hajóztunk vissza a kontinensre.

Ötödik nap

Ez a nap volt Firenzére szánva. Kicsit vegyes érzelmekkel vágtunk neki, mert előtte olvastunk a Stendhal-szindrómáról. (Firenze meglátogatása után Stendhalt különleges szédülő érzést döntötte le a lábáról. A francia író kultúrsokkról és szédülésről számolt be. Azóta Stendhal-szindrómának nevezik a fojtogató érzést amit sok városlátogatón diagnosztizálnak.)
A sokk minket is elért, amikor három adag fagyiért 25 € lett beütve a pénztárgépbe … Gyanútlanul besétáltunk a Via Roma –n egy fagylaltozóba, de nem tűnt fel, hogy nincsenek kiírva az árak. Pedig átlag 1.50 – 4.50 között mozog mindenhol a fagyi ára adagtól függően. Bónuszként a lépcsőn ülve az árnyékban fogyasztottuk el … Na, ennyit a sokkról :-)
Amúgy tényleg szép a város, csak nagyon túlterhelt a látogatókkal.
A Piazzale Michelangelo –n tettük le a kocsit, ami továbbra is ingyenes és könnyű odatalálni. Még hely is volt, bár visszafelé úgy ránkálltak, hogy a hátsó ajtón tudtam csak beszállni … Gyönyörű a panoráma a térről, valóban érdemes innen kezdeni a városlátogatást. És nem is magas, szerintem alacsonyabb, mint a mi Gellért-hegyünk, felfelé is kb. 10 perc volt az út az Arno partjáról és nem volt fárasztó.
Végignéztük a legfontosabb látnivalókat de az Uffizi –t, Palazzo Vecchio –t belülről nem néztük meg. Egyrészt mert nem volt kedvünk sorban állni, előre meg nem vettünk jegyet. Másrészt meg nem igazán vagyunk festmény-mániások, inkább az építészet, gasztronómia és az életérzés átvétele a fő iránycsapás. A Vecchio meg úgy tűnt, nagy lehúzás, mert külön-külön mindenhová belépőket kell venni. De ez az egész városra igaz, itt minden templom és kápolna kemény belépőket szed … Szóval szép Firenze, meg rengeteg látnivaló akad, de elveszi az ember kedvét a tömeg és a bevétel-orientáltság. Mi valahogy így éreztük. Ennek ellenére itt ettük a legjobbat a Santa Maria Novella közelében egy családi vállalkozásként üzemeltetett étteremben. A legkisebb gyerek szedte le az asztalokat, a nagylányok pincérkedtek, a „Mamma” a konyhát irányította. És természetesen a családfő kezelte a pénztárgépet.

Hatodik nap

Véletlenül pont a toszkánai tartózkodásunk idejére esett a Volterrában rendszeresen megrendezett Volterra A.D. 1398 ünnepség. Ilyenkor az egész város vasárnapra teljes egészében visszamegy 600 évet az időben. Középkori jelmezekbe bújnak az emberek, olyan a város, mint egy élő skanzen, amihez Volterra városa adja a díszletet.
A főtéren egymást váltják a különböző programok, de a legfontosabb volt számunkra, hogy a zászlódobálóknak is volt több fellépésük. Toszkána –nekünk- zászlódobálás nélkül nem lett volna teljes. Rajtuk kívül még rengeteg műsorszám volt látható, középkori vásár, saját pénzérme, egyszóval profi szervezés. Bemutatták a különböző mesterségeket, középkori ételeket lehetett enni-inni. És a legfontosabb, hogy nem a lehúzásról szólt az egész, nem lehetett kapni semmi olyat a vásárban sem, ami kilógott volna az ünnep és a hely szelleméből.
Shuttle-buszok vitték fel az embereket a városba a távolabbi parkolókból ingyenesen, teljesen le voltunk nyűgözve ilyen profi szervezés láttán. A rendezvény ugyan belépődíjas volt, de ennek fejében minden templom és múzeum látogatható volt, ahol egyébként belépőt szedtek.
Délutánra maradt még egy program, ami tengerpartos volt, mégpedig a Spiagge Bianche, a fehér strand. Az egész terület szabadstrand és a Kitesurf paradicsoma. Csak az volt a baj, hogy vasárnap volt és 37 fok. Az egész terület egy nagy fókatelepnek nézett ki, én még ennyi olaszt nem láttam egy helyen strandolni. Tényleg nagyon kék a víz és tényleg fehér a homok. Az okát ne firtassuk, de látványnak nem rossz.
Este egy remek vacsorát még bedobtunk Cecinában, életem legjobb bruschettáját sikerült itt elfogyasztanom, pont olyan volt, mint ahogy mindig is elképzeltem. Nem égett, kellően olivás és ideálisan fűszerezett.

Hetedik nap

Ez volt az a nap, amire előre nem terveztünk semmit. Legrosszabb esetben élünk Viki meghívásával, hogy a tanyán, ahol az irodája van, medencézünk egy fél napot.
Aztán mégis győzött a felfedezni vágyás, kinéztük Lucca -t. Olvastam már régebben róla, hogy nagyon régi templomok találhatóak itt, de most jobban belemélyedtem a Lonely Planet –ben írtakba. Így el is indultunk Lucca városába. Érdekes, odafelé autópályán vitt a GPS, visszafelé ezer falun keresztül de ugyanannyi volt mindkét menetidő.
Ahogy a könyv is ajánlotta, a vasútállomásnál parkoltunk, bár a beígért ingyenesség elmaradt. Innen a várost körülvevő falon legközelebb lévő kapun jutottunk be a központba. Persze előtte még egy étterem útba is esett, mert erősen ebédidő volt. Itt szembesültünk a ténnyel, hogy Toscana –ban nyáron nem igazán főznek levest, mert meleg van, hiába szerepel az étlapon. Na, ezt is idejében megtudtuk.
A város nekem kicsit Firenzére hasonlított, persze némi túlzással. Az viszont ledöbbentett, hogy találtunk olyan templomot, amit akkor építettek, amikor István királyunk még a koronát próbálgatta. És mindezt tökéletes állapotban. Nagyon hangulatos a város és ami a legjobban tetszett, egyáltalán nem volt sok turista. A szűk, kanyargós utcákon könnyen el lehet veszteni a fonalat, de a városfalnál mindig vissza lehet fordulni. 
Már többször szemeztünk egy étteremmel egy Selvatelle nevű Lajaticohoz közeli faluban, mert esténként rengeteg autó volt a parkolójában. Ebből gondoltuk, hogy népszerű lehet. Még a hét órai nyitás előtt odaértünk, de más helyekkel ellentétben nem zavartak el, hanem leültettek, odaadták az étlapot, hogy nyitásig böngésszük bátran. És itt jött a meglepetés, az egyik pincérlány magyar volt ! Nagyon jó volt az étel, az ital, kár, hogy nem előbb próbáltuk.

Nyolcadik nap

Reggeli kulcsleadás Vikinél és a monoton autópálya hazafelé. Még a Balatonnál megálltunk vacsorázni és rájöttünk, hogy az olasz szúnyog ugyan kicsi és halk, de lényegesen nagyobbat bír csípni, mint magyar társa.


Néhány apróság

A benzin itthon 334 forint volt, Szlovéniában szinte ugyanennyi, Olaszországban viszont 371. Mindezt 280 forintos euróval számolva.
Az olasz autópályadíj Gorizia felől Velencei fizetéssel Firenze-Scandicci lejáróig összesen 24 €, de visszafelé már az elkerülőn csak 22 €.
Az élelmiszerárak talán a Penny Marketekben voltak a legbarátságosabbak és érdekes módon százszor jobban felszereltek, mint nálunk. Hatalmas választék és sok helyi áru. De általában minden drágább mint Magyarországon, van ami csak éppen, de van, ami nagyon.
Az éttermekben egy pizza átlagosan 6-8 €, előétel, első és második fogás 5-15 € körül (fogásonként). Érdekes, az édesség szinte mindenhol 2.50 € volt