cikkem Toszkánáról

Toszkána egy helyi szemével

Miután sikerült a Velence környéki forgalmi dugót túlélnünk pár óra múlva már Firenzénél voltunk, de nem a központban szálltunk meg, hanem egy közeli kis városban, Vinciben. Ezt is barátnőm Viki ajánlotta, nemcsak azért mert Leonardo da Vinci szülőhelye hanem mert ideális firenzei kirándulásokhoz is.

Alig vártuk hogy lepakoljunk, lezuhanyozhassunk a hosszú út után és máris elindultunk, hogy megmozgassuk lábainkat. A recepciós nagyon kedves volt, egy helyi éttermet is ajánlott ahol aztán meg is vacsoráztunk a rövid séta után. Alig 5 perc alatt eljutottunk ahhoz a templomhoz, ahol Leonardo-t is megkeresztelték, és a szomszédos torony aljában megtaláltuk a múzeumot is, ahova később még benéztünk. Szerencsére nem ért minket váratlanul, hogy itt az éttermek délután zárva vannak, és csak fél nyolckor nyitnak ki a vacsorához. Mivel az olaszok később esznek mi voltunk az elsők, és a helyi fogadós kedvesen ecsetelte olaszul a menüt, mi persze nem sokat értettünk belőle. Szerettem volna valami könnyebb helyi finomságot kipróbálni, ezért hidegtálat kértem szalámival, sajttal, sonkával és olajbogyóval. Férjem Chianti bort rendelt és a csábítóan hangzó firenzei steaket választotta ruccolával, ami egy jellegzetes, erős illatú salátaféle. Ez a steak egy nagyon vastag, csontos marhahús szelet amit csak pár percig sütnek mindkét felén a grillen, majd ezután lehet megsózni, borsozni, olivaolajjal leönteni, sőt mi balzsamecetet is tettünk rá, ahogy a pincér ajánlotta. Mivel először még szinte véres volt visszaküldtük további sütésre, de ezután már rózsaszínű lett és még én is megkóstoltam – hihetetlenül puha maradt. Édességnek tiramisut kértünk, de amikor megláttuk a desszertes pultot elhatároztuk, hogy legközelebb mást is kipróbálunk. Ahogyan visszafelé tartottunk még szebbnek tűnt minden a hangulatos esti kivilágításban, és én már éreztem, hogy elvarázsol a táj.

Másnap reggel természetesen Firenzével folytattuk, amire két teljes napot szántunk, de sok helyre így sem tudtunk bemenni az idő rövidsége miatt. A város kisebb, mint amilyennek gondoltam, szinte mindenhova gyalogosan el lehetet jutni, támpontként a Dóm kupolája szolgált. A forgalom elég kaotikusnak tűnt – szerencsére mi csak Empoliba mentünk autóval, onnan vonattal folytattuk Viki tanácsára már csak azért is, mert a központba csak engedéllyel lehet behajtani.

Mivel nekem minden vágyam volt élőben látni Michelangelo David szobrát, elsőként a Palazzo Vecchio-hoz mentünk, mert itt látható a már 500 éves híres, fehér márványszobor (illetve másolata). A téren több szobor is áll, körbe régi épületek, olyan érzésem támadt, hogy mindjárt szembejön velem Dante vagy Bocaccio. Ez a régi palota kicsit katonai jellegűnek tűnt azzal az aszimmetrikus toronnyal és szürkés falaival, belül azonban impozáns kastélyszobák és termek vannak csodálatosan freskókkal és díszes bútorzattal. Akkor nevezték el ’régi palotának’, amikor a Mediciek átköltöztek a nagyobb Pitti palotába, ami a folyó másik oldalán van egy nagy parkkal. Nem mentünk be, mert hosszú sor állt és már csak fél óránk volt az Uffizi előtt, ahova telefonon foglalt nekünk jegyet Viki, hogy ne kelljen várnunk. Milyen jól tettük, mert a sor most is az Arnóig húzódott, középen pedig afrikaiak árulták a múzeumban található híres festmények másolatait. Ezt is Vasari tervezte a Medicieknek mint sok mást itt Firenzében, majd a Medici család utolsó tagja adományozta a városnak ezt a magángyűjteményt. Fent az U alakú folyosóra ’szorultak’ az antik szobrok, és innen nyílnak egymás után a termek, melyekben egy-egy kor festményei találhatók. Olyan neveket találtunk itt, mint Caravaggio, Rubens, Rembrandt, Van Dyck, Dürerés az olaszok mint Michelangelo, Leonardo da Vinci, Giotto, Piero della Francesca, Raffello, Tiziano és utoljára hagytam a kedvencemet Boticellit, akinek óriási képei különös hatást váltanak ki belőlem. Eleinte szorgalmasan olvasgattuk az útikönyvben található információkat, de egyszer csak mi is lehuppantunk egy padra mert szinte felfoghatatlan volt ez a sok szépség. Bekaptunk egy szendvicset és egy gyors kávét a múzeum teraszán, ahonnan a szomszédos Palazzo Vecchio tornyát egészen közelről lehet látni aztán továbbindultunk.

Az egyik utcából egy kis térre léptünk és hírtelen előttünk állt a nagy fehér-zöld márvány burkolatú Dóm, szinte teljesen beszorítva az épületek közé. Oldalt kis lovaskocsik is álltak készen arra, hogy a fáradt turistákat apró hintókon vigyék a következő látnivalóhoz. Kupoláját Brunelleschi építette, ez az akkori világ legnagyobbika volt, de igazi kuriózum mégis az építés módja, hiszen fatámaszték nélkül készűlt. Én kicsit félek a szűk helyektől és rengetegen álltak sorba, ezért nem mentünk fel sem a kupolába, sem a Campanillébe (óratorony), pedig onnan biztosan körben rálátni az egész városra. Aztán megnéztük a Battisterot (keresztelő kápolnát), főként a „paradicsomi kaput”, ami Ghiberti alkotása, bibliai történeteket ábrázoló bronz domborművekkel. Innen a szomszédos turista-piacra mentünk, ami a San Lorenzo templom melletti utcákban található, a sátrakban főként souvenirt árulnak a mindenféle nyelvet beszélő árusok. Azért a sok bőrtáska és festett kerámia között találunk egy szép hosszú sálat az anyunak, és egy mókás David-os kötényt az apunak Maga a templom kívülről egyszerű, hiányzik a homlokzata, belül viszont nagyon szép, és megnéztük a Mediciek síremlékét is amit Michelangelo készített. Az utcákon régi paloták álltak, amik nagy része szintén a Mediciek idejében épült, belső kertjeik gondozottak, még citromfákat is láttunk.. Mára elég volt a kötött programból, sétáltunk még a Piazza Republikán, vettünk egy isteni fagyit, és figyeltük az újságot olvasó, kávézó helyieket meg a rohanó turistákat. Visszasétáltunk az állomáshoz és onnan vonattal az autóhoz, majd Vincibe.

Másnap újra Firenzébe mentünk, rögtön az állomásnál kezdtünk a Santa Maria Novella templommal, ahol több híres feskó is látható a kápolnákban. Aztán leültünk a téren a galambok és turisták közé, hogy élvezzük a meleg napsütést miközben külföldi diákok hada ment le mellettünk. Aztán a Ponte Vecchiohoz mentünk, ami a város egyik jelképe, és ahol a leghíresebb aranyműves családok boltocskái láthatók a pici színes dobozszerű épületekben. Felnézve megkerestem a kis, kerek ablakokat, ami a boltok feletti vezető Vasari folyosót jelzi, ez az Uffizitől a Pitti Palotáig vezet, és ezen jártak a Mediciek szinte titokban. Innen szinte rohantunk, mert a Santa Crocébe állítólag 4óra után már nem lehet bemenni. Itt belépőt is kértek, amit elég furának találtam, hiszen egy templomról van szó, de szerencsére bejutottunk és megnézhettük a város híres szülötteinek sírjait: itt van Michelangelo, Dante, Machiavelli és Galilleo Galiellei síremléke is. A hátsó részen átmehetünk egy műhelybe, ahol ma is igazi bőrművesek dolgoznak és itt értettem meg miért is olyan drágák a hagyományos módon készült táskák, cipők. A falon függött Diana hercegnő és más hírességek, amint itt nézik ők is ahogyan vágják, szabják a bőrt a firenzei mesterek. Ebben a negyedben van Michelangelo és Dante háza is, ez utóbbiba be is mentünk, bár kétlem, hogy tényleg az eredeti falak állnak még ma is, de bemutatja egy család életét a középkorban. Alig pár háznyira van az a templom, ahol álltólag először meglátta Beatricét, aki sok művét ihlette . Néhány pizzaszelet után aztán felültünk egy buszra, ami felvitt minket a Michelangelo térre, ahonnan fantasztikus képeket készítettünk az egész városról. Innen a Pitti Palotába mentünk, ami szintén elég komornak tűnt kívülről, belül viszont ez is fantasztikusan díszes – a királyi lakosztályokban óriási csillárok, aranyozott bútorok, festmények és porcelánkészletek láthatóak. Mi bementünk abba a részbe is, ahol a különböző öltözeteket mutatják be, azaz a divat változását az utóbbi több száz évben. Pihenésként mentünk a parkba is, amit Boboli kertnek hívnak, de végül alig győztük bejárni a szobrokkal, szökőkutakkal, és kis tavakkal díszített óriási zöld területet, ami inkább egy labirintushoz hasonlít. Végül bevetettük magunkat a szűk utcákba és egészen a Carmine templomig mentünk, itt a Brancacci kápolnát nemrég nyitották meg ahol Filippino Lippi és Masaccio freskói újra régi színeikben ragyognak. Alig bírtuk nyitva tartani a szemünket a vonaton, de aztán Emploba érve meglepődve láttuk mennyien vannak az utcákon egy ilyen szombat estén – szinte vitt minket magával az emberfolyam, leginkább fiatalok csoportokban.

Harmadnap Vinciben maradtunk, reggel elmentünk a múzeumba, ahol Leonardo da Vinci rajzai alapján fából elkészítették sok gépét, amik működnek is: a mai bicikli, tank, repülő  ősei ezek. Innen San Miniátóba mentünk, amit szintén Viki ajánlott nekünk, ittunk egy kávét a Dóm melletti téren majd felgyalogoltunk a hegytetőre – fordítva talán jobb lett volna. A kilátás megérte azt a sok keskeny lépcsőt, hiszen a romos toronytól tényleg teljesen körbe lehetett látni- több száz évvel ezelőtt innen tartották ellenőrzésük alatt a Róma felé vezető utat.

Ezután indultunk barátnőmhöz, aki pár éve Lajaticoban, egy kis faluban lakik Toszkána belsejében, amit a mi térképünkön nem is találtunk meg. A kis dombra kanyarogva fut fel az út, attól féltem, hogy baj lesz, ha valaki szembe jön, de mikor a helyi busszal kerültünk szembe megnyugodtam, mert több centi is volt közöttünk. Mikor kimentünk a teraszra megértettem, hogy miért költöztek ki egy nagyvárosból, hiszen a látvány lenyűgöző volt: egy völgy és mögötte a hegyek vonulata, néhol ciprusok sora kígyózik a dombokon álló magányos házakhoz. Mikor a könyveket olvastam Toszkánáról mindig ilyeneket írtak bennük, de azt hittem, hogy ez csak írói fogás, és lám most itt volt előttem. Este Viki férje akart főzni, de mivel friss alapanyagokra volt szükség mi nők mentünk el vásárolni egy nagyobb üzletbe, útközben pletykáltunk egy kicsit. A bejáratnál barátnőm egy kártyával odament egy fura falhoz, ahol mintha érdekes, lekerített pisztolyok lennének tömött sorokban, és leemelt egyet. Elmagyarázta, hogy minden árun van vonalkód, amit ’lelő’ mikor beteszi a kosárba, és a kijelzőn folyamatosan ellenőrizheti mennyit költ. Elmondva talán nem egyértelmű, de én hamar beleszoktam és boldogan rakodtam egymás után mindent a kosárba. Az árakat nézve szerintem szinte nincs is különbség az otthoniakhoz képest, igazán csak a húsfélék és néhány zöldségféle drágább. Aztán a halas pultnál megint tanultam valamit – nem kellett sorban állni, elég volt egy sorszámot tépni és fél szemmel figyelni a kijelzőn mikor kerül sorra az ember, igaz be is mondták egy mikrofonba. Így közben sajtokat és salátát válogatunk és mikor a mi számunkat mondták kiválaszthattuk a halakat, kagylókat és egy polipot is vettünk. Természetesen mindent megpucoltak mielőtt többszörösen papírba göngyölve, bezacskózva átadták, sőt mellé tettek egy csomó friss petrezselymet is – ingyen. Aztán a pénztárnál újabb meglepetés ért, mert nem kellett mindent kipakolni, elég volt átadni a mi kis ’pisztolyunkat’, és már nyomtatták is a számlát és fizettünk, vagyis elhitték, hogy mindent beütöttünk.

Mire hazaértünk a férfiak már felóldódtak egy pohár helyi bor mellett, és a nyelvi akadályokon is túljutottak. Figyeltem minden lépést a főzésben, a polippal kezdtünk, amit vízben főztek meg citromdarabokkal majd hűlni hagytál. Egy másik edénybe olivaolajat került, belettettünk fokhagymát majd kisparadicsomot és végül a kis kagylókat, amik percek alatt kinyíltak és már kész is volt a spaghettire a szósz. A sütőbe pedig a nagy darabokra vágott burgonyával együtt kerültek be a halak, hasukban citrom, fokhagyma és petrezselyem, természetesen olivaolajjal meglocsolva. Most már láttam, hogy mit értett azon Viki, hogy az olaszoknál egy étkezés inkább egy lakomához hasonlít, sokféle fogást esznek, kisebb adagokat és órákig tart, minden falatot élveznek. A teraszon ettünk miközben szemben a hegyeknél a vörös naplementét csodáltuk, és közben a szomszédokkal is megismerkedtünk, akikkel együtt ittuk meg a kávét és grappát vacsora után helyi szokás szerint.

Délelőtt pihenőt tartottunk, ami azt jelentette, hogy elmentünk az apartmanházba ahol Viki dolgozik és kifeküdtünk a medence szélére a napágyakra, közben megterveztük a következő napokat. Benéztem az egyik kis lakásba is: antik bútorok, kényelmes dívány díszpárnákkal, rusztikus konyha kőpulttal, a hálóban kovácsoltvas, baldachinos ágy, nehéz brokát ágytakaróval. Régies stílus, elegancia mai luxussal ötvözve, hiszen légkondicionáló is van, és az üveges zuhanyfülkében vízsugarak masszírozzák a vendég hátát, vagy a gőzfürdőt is ki lehet benne próbálni. Már értem miért választják ezt a turisták egy meleg, zsúfolt nagyvárosi hotel helyett.

Délután bementünk Volterrába, ami alig 20 perc tőlük, és bár kevésbé ismert ez is egy amolyan igazi középkori város, magas falakkal, kis kapukkal és hűvös, szűk utcákkal, macskakővel. Megnéztük a római színház maradványait, az erődöt, és a tortúra múzeumba is bementünk, ahol mindenféle kínzóeszközöket állítottak ki. Láttunk képeket az augusztusi középkori fesztiválról is, amikor korabeli jelmezekben jár mindenki, saját pénzt bocsájtanak ki és a régi mesterségeket is bemutatják a város terein. Fantasztikus lehet a hangulat ilyenkor, még a turisták is jelmezt vesznek és íjászok, zászlódobálók, dobosokkal és főúri kísérettel masíroznak az utcákon, koldus kéreget a sarkon, szerzetesek csapata vonul – pont mint 700 évvel ezelőtt. Betérünk egy alabástrom boltba ahol a mester élőben csiszolta ezt a márványszerű követ domborművé és vettünk egy szinte átlátszó, szürkésfehér lámpabúrát és néhány kőtojást is. Aztán beültünk egy kis étterem teraszára és antipastit rendeltünk, volt itt paradicsomos bruschetta, fekete olajbogyókérmes kenyérke, gombás-szószos polenta szelet és persze a crostino toscano, azaz csirkemájkérmes falatkák. A pincér ajánlatára egy tésztafélére is vállalkoztam, mégpedig vadnyulas papardellét, azaz széles tésztacsíkokat ettem, míg férjem egy vaddisznópörkölttel bírkózótt meg. A szomszéd asztalánál egy fura, pudingszerű édességet is láttam, ezt rendeltem én is, úgy hívják hogy panna cotta, azaz főtt tejszín, és erdei gyümölcsös vagy csokis öntettel eszik.

Másnapra  Pisa, Carrara és a tengerparton az egyik híres olasz üdülőváros Viareggio volt a tervben. A ferde toronyról láttam már sok képet de a valóságban sokkal szebb volt mert az épületegyüttest nagy tér veszi körül, aminek zöld pázsítja miatt szinte ragyogtak a fehér márvány épületek. Elképezelem, hogyan próbálták meg egyre jobban befelé rakni a falakat, mikor az első emeletnél észrevették már, hogy dőlni kezdett, és ez csak egyre rosszabb lett az évek múlásával. A ’piazza dei Miracoli’ azaz csodák terén megnéztük még as Dómot, a keresztelő kápolnát és bementünk a múzeumba is. A városban csak autóval tettünk egy kört, megtaláltuk azt a régi hidat is amin a városrészek csapatai nyáron összemérik erejüket a Híd versenyében. Itt a legizmosabbak feszülnek neki egy középre állított nehéz ’szekér’-nek, és hátukkal próbálják áttolni az ellenfél csapatának térfelére, olyan, mint a kötélhúzás ellenkezője persze középkori jelmezben. 

Ezután a tengerhez indultunk, hiszen ez szinte kuriózum, mert csak nyaralások során láthatjuk, igaz most még hideg volt a fürdéshez. Alig 15 perc után egy széles, elegáns sétányon megyünk pálmafák sora mellett, nyitott sportautók, több kiló aranyat cipelő idős hölgyek mennek el mellettünk, de vannak fiatal szerelmesek, gyerekes családok akik a kis vonatra várnak. Állítólag valaha egy kis halászfalu volt ez is, de ma már óriási jachtok állnak a kikötőben, sötétített üveg mögött láthatatlan vendégeket visznek a 6 ajtós limuzinok. Érdekes módon nem éreztem a tenger sós, halas illatát, pedig a homokba is begázoltunk mezítláb, leültünk és élveztük a napsugarak bizsergetését közben az egybemosódó háttérzajtól egy kicsit el is szundítottunk. Egy kávét ittunk az egyik teraszon fonott fotelben ülve és egy fagyi után visszaindultunk a kocsihoz – ezen az estén sem kellett altatni minket.

Az utolsó kirándulásunk következett ezen a reggelen, kicsit megtréfált minket az idő, mert reggel teljesen felhős és szeles volt az idő, aztán kibújt a nap 11 óra körül és szinte égetett minket a letisztult időben. Először San Gimignanoba mentünk, és igaza volt Vikinek, mert ez az egyik legfelkapottabb turistalátványosság Toszkánában, rengeteg buszos csoporttal találkoztunk mindenféle nemzetből. A kapun belépve percekig vártunk, mire kiürült az utca annyira, hogy egy képet tudtunk csinálni a tornyokról, amiket a városka jelképei, és valaha szinte minden épülethez tartozott egy. Az utcán haladva szinte olyan érzésem támadt, mintha színházi díszletek között haladnánk és az egész csak illúzió, de a falak igaziak, a turisták pedig rádöbbentenek, hogy itt megállt az idő. Ha jobban körülnézek kissé túlzásba vitték a souvenireket, hiszen minden kapu alatt árulnak valamit – vaddisznó szalámit, kézzel festett akvarelleket, pizzát vagy a helyi Vernaccia bort. A térre érve szinte sorban állunk hogy lefényképezhessük a helyes kis kutat, és a Dómba is bemegyünk, majd leülünk egy kávézó teraszára egy kapucinóra és croissant-ra. Mi is betérünk egy képtárba, aztán egy boltocskába ahol 2 kitömött vaddisznó az ajtónálló, és veszünk egy szalámit, amit állítólag a sziénai örvös disznó (cinta senese) húsából készítettek.

Ezután Siena következett, ahova gyönyörű út vezet, bár aki vezet nem élvezi, mert a kanyarokra kell koncentrálni. Itt is nagyon könnyen találunk parkolók, melyek be vannak számozva, így később az ember visszatalál az autójához, de megkérik rendesen az árát. Itt viszont szinte teljes csend fogad minket, talán mert a szieszta idején minden bezár, az emberek ebédelnek majd szusszantanak egyet a spaletták mögött. Aztán közeledve a híres Campohoz egyre erősödik a zaj, majd mikor kilépünk a napfényre meglátjuk, hogy itt is vannak turisták, csoportokban ücsörögnek a legyező alakú téren. Ezen a 9 gerezdre osztott téren tarják nyáron a régió legnagyobb lovasversenyét, a Paliot,– a képeken látszik, hogy homokkal szórják fel körben a teret, középre szorulnak a nézők és persze a környező épületek ablakaiban is rengetegen nézik.  A Gaia kúthoz megyünk és lefényképezzük a galambokat, ahogyan isznak a vízköpőkből – innen jól látni a Palazzo Publico több mint 100 méter magas tornyát. Itt látunk először gyorsétkezdét (McDonald's), tele van sült krumplin felnőtt amerikaiakkal, de mi egy kis trattoriába ültünk inkább be egy sikátorban. Imádom mikor egy fatáblára írják ki a menüt, mert itt csak pár asztal van mindig és a vendéglős maga szolgálja ki a felesége által elkészítette egyszerű ételeket. Leülünk a fapadokhoz, szemben hangos olasz család ebédel, mindenki a gyereket próbálja evésre buzdítani. Férjem megkóstolja a trippát, azaz pöcölt, én a ribbolitát választom, ami egy zöldséges főzelék, melybe a sótlan toszkán kenyérből is tesznek pár szeletet. Itt a nagyi tortáját, azaz a ’torta della nonnát’ kóstoltuk meg amiben még meleg a főzött krém és a tetejét porcukorral és pinnoli-val, azaz fenyőmaggal szórták meg. Utána elsétálunk a Dómhoz, melyhez a lakosság hordta fel a színes köveket a bányából. Oldalában a kövezeten van kirakva a félbemaradt épület eredeti tervrajza, ugyanis a meglévő templom főhajója lett volna az óriási új Dom kereszthajója, ha ki nem tör a pestis, amiben a város egyharmada meghalt. Bementünk és ez is fantasztikusan díszes volt belül is, sajnos a letakart márvány intarziákat csak szeptemberben fedik fel, így most falemezeken sétáltunk. A kocsi felé menet betértünk egy pasticceriába, ahol a megkóstoltuk a helyi mandulás-mézes édességet a ricciarelli-t és vettünk egy szeletet a sötét, kemény panfortéból is, de ez kissé csípősnek tűnt a sok fahéjtől, szegfűszegtől.