|
Kati barátnőm látogatása
Itt olvashatjátok magyar barátnőm első itteni látogatásását, ami csak pár nap volt, de belefértek a legfontosabbak - Siena - San Gimignano, Volterra - Pisa - Livorno. Mivel nálunk aludt természetesen Lajatico és Pontedera is. Kedves Mindannyian!
A honlap szerkesztőjének, Réka (Olaszországban Vittoria néven ismert) barátnőm meghívásának tettem eleget, mikor is március 30-án repülőre ültem és meg sem álltam egész Toszkánáig, azon belül is Lajatico-ig. (A repülőútról még szót ejtek később, mert ma délután landolt a gépem a Ferihegy 2 reptéren, így frissek az élményeim.) Magamról annyit, hogy olasz-német szakos nyelvtanárként ugyan már nem egyszer jártam Itália földjén, de ezúttal újra rengeteg élménnyel tértem haza a toszkán dombvidékről.
 
Ott kezdeném, hogy mivel Firenzében voltam már pár éve, ezúttal nem látogattam el oda, ám tapasztaltam, hogy rendszeres vonat-összeköttetés van Firenze és a Réka barátnőm otthonához közel fekvő elég nagy forgalmú vasútállomás, Pontedera között.
Most naptárszerűre fogom a beszámolómat, különben nem lesz türelmetek végigolvasni:
Március 30.– péntek –Miután elmentünk kisfiáért a bölcsibe, finom vacsit készített nekem, „megfáradt utazónak”, méghozzá tortellinit az elmaradhatatlan parmezán sajttal. Aztán sokat beszélgettünk, jó volt viszontlátni egymást. (Bár két hónapja sem volt, hogy Magyarországon is találkoztunk.) Az utazást követően Réka várt Pontedera városka vasútállomásán. (Legjobb, ha elővesztek egy térképet, s megkeresitek … Eddig nekem sem volt fogalmam róla, merre lehet.), hazafelé megálltunk Peccioliban
Március 31.– szombat – Réka megmutatta a honlapján található szálláshelyek egyikét, a Ragoncino (közelben folyó kis patak nevét viselő) apartmanházat. Mivel én – úgymond - nem vagyok a toszkán vidékhez szokva, először kicsit furcsán néztem a domboldalon álló házikóra, s azon tűnődtem, vajon miért is jönnek ilyen nyugodt, természet közeli helyre nyaralni emberek …
Miután azonban megláttam a tágas, hálószobával, étkezővel, tiszta, szép fürdőszobával felszerelt kis lakásokat, s barátnőm társaságában köszönthettem a Belgiumból épp akkor „tavaszolni” érkező fiatal párt (a lány öt hónapos terhesen jött el Európa másik szegletéből autóval, épp ezért a meseszép környezetért), szóval ezt látván kezdtem megérteni, miért is érdemes megismerni ennek a vidéknek a varázsát.
Ezután egy nagyobb áruházban lestem el, milyen módon folyik a kiszolgálás a halas, húsos, s kenyérféléket áruló pultoknál. A vevő tép egy sorszámot, s ha még van előtte jópár „szám”, ügyesen kihasználhatja az időt, s beszerezheti az egyéb vásárfiáit. Az garantált, hogy a „hívó szót” meghallja, ugyanis itt nem szívbajosak az emberek – így az eladók sem -, s erőteljes hangon kiáltják, hogy hányas sorszámú „ügyfél” kéretik kiszolgálni. Mi kagylót és tengeri halat vettünk, amit Réka bámulatosan, „tiszta olasz módra” úgy készített el, hogy mindenki minden ujját megnyalta utána.
Nem semmi csaj az én barátnőm! (Remélem nem törli ki ezt a néhány elfogult sort, de nekem a szemem-szám elállt, látván, hogy mennyire beleszokott az itteni életformába, a kacskaringós utakon való autózásba, a helyi szokások gyakorlásába, mindemellett remek háziasszony és szuper anyuka, energikus, s sorolhatnám még. Komolyan mondom, hogy minden elismerésem az övé!)
Április 1. – vasárnap – Mivel ebédre voltunk hivatalosak egy kedves családhoz ( a polgármesterhez), délelőtt egy csokis és egy almás tortacsodát dobtunk össze közös erővel. Ezután a Húsvét hetét megelőző vasárnapi körmenetre mentünk, ahol a falucska nagy része képviseltette magát. Itteni szokás, hogy minden család visz magával egy csokorra való olajfaágat, amit a pap megáld, ezzel békességet, s jó termést kérve a házra, s annak lakóira.
Aztán jött az ebéd. Mamma mia! Mivel én híres vagyok a „nem evésemről”, azaz nem reggelizem, s nálam az ebéd a fő étkezés, így vacsira sem igazán eszem túl sokat (míg az olaszoknál a vacsora a főétkezés), előre rettegtem, hogyan fogom túlélni a híres toszkánai sok-sok fogásos ebédet.
Nem mentünk messzire, egy sarokkal arrébbra szólt a meghívás. Összesen 12-en voltunk az asztal körül, mely ízlésesen megterítve várt bennünket – négyféle előétel-falatkával. Ezután jött a kétféle „primo piatto”, lasagne és palacsintatésztába töltött gombaszósz, ezután pedig egy a mi „közepén” töltött hússzeletünkhöz hasonló nagyon jó ízű hússzelet salátával (amire itt balzsamecetet és olívaolajat, s sót tesznek csak, a joghurtos önteteket vagy nem ismerik, vagy nem szeretik – ezt nem tudtam kideríteni), aztán még egy húsféleség volt krumplipürével. Nahát ember legyen a talpán, aki mindenből belapátolt egy kicsit! Azt hittem, sikerül nem látványosan csak minden második fogásból enni egy-két falatot … Hát nem sikerült. Az olasz háziasszonyok ugyanis nagyon gondoskodóak, s szemeik folyton a vendégeiken vannak, rendületlenül tömnék az ember fiát. Minden fogás feltálalásakor külön szentenciában mondták el, hogy „Caterina, egyél, el ne fogyj, itt Toszkánában majd megtanulod, hogyan kell rendesen enni!”.
A fő ételek után a társaság férfi és gyerek tagjai bátran bevállalták az általunk vitt két, s a biztonság kedvéért a házigazda által is elővarázsolt harmadik adag sütemény jókora szeleteit, mindezt helyi borral, végül erős fekete kávéval zárva. (persze a gyerekek nem.)
Ez az ebéd ismét jó például szolgált nekem az olasz emberek viselkedésének, beszédmódjának tanulmányozására. Bár én is nagyon szeretek kommunikálni, engem rendesen lepipáltak a helyiek – heves beszédtempóval, sokszor egymást túlharsogva cseréltek információt …
Ezután kérésemre felkerekedtünk, s egy nagy sétát tettünk a „Teatro del Silenzio” névre hallgató lankás domboldalra, mely először tavaly nyáron adott otthont a falucska lakója, a híres énekes, Andrea Bocelli nagyszerű koncertjének. Az énekessel egyik nap egy útmenti kis bárban találkoztunk, ahová épp egy kávéra tért be kísérőjével. Meghatottan figyeltem, s elgondolkoztam, milyen csodálatos, hogy világtalansága ellenére milliók számára követíti a zene üzenetét. Valószínű, hogy idén július első hetében rendezik újabb koncerjét szintén Lajatico-ban.
  
Április 2. – hétfő –Hát, nem semmi látvány és érzés volt a mindenhol kövekkel kirakott szűk utcácskákon sétálni, melyek többsége a középkori városokra oly jellemző központi főtérre fut. Volterra dombtetőn fekszik (mint a legtöbb toszkán város), s arról híres, hogy 360 fokos szögben nyújtja a panorámát. Bellissimo! Mint minden reggel, madárcsicsergésre ébredtünk. Ezúttal a Villa Opera nevű apartmanházban volt dolga Rékának, így egy újabb középkori terrakotta színű építményt csodálhattam meg, mely Volterra város lábánál fekszik.
  
Április 3. – kedd – San Gimignano – A magyarországihoz hasonlóan elég széles úton vezetett az út a toszkán vidék egy újabb ékszerdarabjába. A szintén dombtetőn épült városba több főkapun lehet bejutni. Kellemes napsütés fogadott bennünket. A város hangulatos, rengeteg turista sétált a sikátoros kis utcákon. Egy bár teraszán ücsörögve élveztük a színes kavalkádot, s a több tucatnyi torony és templom, terecske nyújtotta díszletszerű hátteret.
Április 4. – szerda – Ezúttal egy új ismerősöm (egy szimpatikus olasz fiatalember) vitt el engem Livornoba, Toszkána híres tengeri kikötőjébe. Mivel elég szeles volt az idő reggel, csak egy gyors sétát tettünk, majd a livornói vasútállomáson felültem egy Pisába tartó vonatra, ami kb. 25 perc alatt elrepített a ferde torony városába. Hhelyismeret hiányában úgy gondoltam, jobb, ha a „tömegre” bízom magamat. Nem is csalódtam, ugyanis a hömpölygő áradatot követve Pisa elegáns, márkás üzletekkel teli sétálóutcáján, majd annak végén a Piazza del Duomo-n, azaz a Dóm-téren találtam magamat. Hát, mit mondjak? Nagyon jó érzés volt látni ezt a hírességet, s egy kört tenni a hatalmas dóm körül, ahol turisták százai fényképezkedtek lelkesen. A pályaudvarra visszatérve aztán felpattantam a Firenze irányába tartó vonatok (kb. negyed óránként indulnak) egyikére, s hamarosan megint Pontederában voltam, ahol Réka várt.
Április 5. – csütörtök –Ma 10 óra körül Réka férje vitt el – változatosság szerint ismét – Pontederára, ahonnan Firenzébe vonatoztam - max. 40 perc lehetett az út. A Santa Maria Novella (SMN) nagy pályaudvaron vettem jegyet az ún. Navettára, ami a reptérre tartó járatos busz neve. Ma épp a kijárattól balra eső első utcasarkon állt meg a busz. Lazán közölték velem, hogy nem ritka eset, hogy áthelyezik a megállóját – persze erről különösebb értesítést nem adva a turistáknak. Szóval jött a busz (azt hiszem kb. 30 percenként jár), s 15 perc alatt kivitt a reptérre, ahol épp elkezdődött a poggyászfeladás a „meridiana” olasz légitársaság Firenze-Budapest járatára. 13.30-kor pontosan fel, 15.00-kor olyan szépen, mint egy pihe szállt le gépünk Ferihegy 2-n. (Ennek a társaságnak vagy egyedül közvetlen oda-vissza járata Budapest-Firenze között, minden csütörtökön és vasárnap.) A gép fedélzetén képernyőkön követhettük nyomon a felszállás előtti utasításokat, ill. az utazás egyéb adatait jelző információkat. Nekem nagyon nagy élmény volt 10-11 km-es távolból figyelni Firenzét, majd az Adriai-tenger kék víztömegét, elrepülni a horvát szigetek, majd Zágráb felett, végül jólesőn pillantani meg a térképekről olyan klasszikus formájáról ismert Balatonkat. Ez a mai nap, úgyhogy láthatjátok, nem tétováztam, hanem rögtön megosztottam élményeimet Olaszország szerelmeseivel.
Most már itthon vagyok, s remélem, hogy kis élménybeszámolómmal kedvet csináltam a kalandra indulni szándékozóknak. Az is lehet, hogy ott találkozunk, én ugyanis készülök visszatérni.
Kata
a jobb oldali KÉPEK menüben meg lehetett nézni a fényképeket is itt
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
