első utazás 2004 okt vége:

Olaszországban az évek során már sokfelé jártunk, néhány toszkán várost is érintettünk, hiszen Firenze, Pisa, Siena nem maradhatnak ki annak, aki bejárja Olaszországot.

Egy szlovák kollégám említette néhány éve, hogy Toszkanában egy falusi vendéglátásra berendezkedett házban töltötték a szabadságukat barátaikkal és nagyon élvezték. Nem igazán értettem, mert mi addig inkább a tömör nyaralások hívei voltunk, igyekeztünk mindent megnézni, amit csak lehetett egy-egy úton.

Aztán változtak a mi szokásaink is, meg elolvastam Frances Mayes-től a "Napsütötte Toszkána" című könyvet és attól kezdve mindenképpen be akartam barangolni Toszkanát. Kényelmesen, nem sietve, kiélvezve a pillanatot, a hangulatot. Első toszkanai utunkra 2004 őszén indultnk, október végén, november elején. Balu fiam akkor 10 éves volt, de annyira megtetszett neki is Toszkána, hogy egy füzetbe minden nap leírta, hogy merre jártunk, aztán itthon fényképeket is ragasztott a leírásokhoz. Mottót is fűzött hozzá valahonnan: "Az élet egy híd. Kelj át rajta, de ne építs házat rá." Talán a sok-sok szép percet, múló pillanatot, megfoghatatlan élményt akarta vele kifejezni.

Mi lakóautóval barangolunk Európában, aminek nagy előnye, hogy olyanok vagyunk, mint a csiga, hátunkon a házunk, saját tempónkban nézelődhetünk, rugalmasan alakíthatjuk az útitervet, nem kell illeszkednünk csoporthoz, szálláshoz. Az első éjszakát valahol Velence előtt egy autópálya parkolóban töltöttük. Eredetileg este szerettünk volna kicsit körülnézni Velencében, ahol már néhány éve nem jártunk, de szakadt az eső egész este és éjjel. Másnap délelőtt futottunk be a Velencébe vezető híd előtti hatalmas parkolóba, ahol lakóautók számára is elkerítettek egy részt. Nem emlékszem már az árára, de arra igen, hogy nagyon drágának találtuk és úgy döntöttünk, hogy napközben megnézzük a várost, aztán este tovább indulunk és megint keresünk egy kellemes autópálya megállóhelyet éjszakára.

Fújt a szél és az előző napi eső, meg a szél miatt elöntötte a víz Velencét. Október végén már nem volt nagyon meleg, de bizony sokan mezítláb, feltűrt nadrágszárral lábaltak át a vízen. Velencében felkészültek az ilyen eseményekre, mindenhol lehetett kapni hosszú nylon zacskókból készült csizmákat, amiket a cipőre húzva száraz lábbal lehetett végigjárni az utcákat. Mi nem akartunk mezítlábazni, de úgy gondoltuk, hogy csizmát is csak akkor húzunk, ha elkerülhetetlen. Így aztán elég sokszor vissza kellett fordulnunk és másik utat keresni, mert a kis sikátorokban és a szélesebb utakon is a lagúnák mellett sokszor vizes akadályokba ütköztünk. Megnéztük, hogy milyen zsilipekkel igyekeznek megakadályozni, hogy a boltokba befolyjon a víz (többnyire sikertelenül), hogyan szivattyúzzák ki a házakból a vizet és kisebb-nagyobb kerülőkkel nagyjából bejártuk a várost. A Szent Márk téren és még néhány helyen fából épült megemelt járdákon tolongott a nép, csodáltam, hogy nem pottyant néhány ember a vízbe. Láttunk pantomimest, Selymi (golden retriever családtagunk) a japán turisták egyik kedvenc velencei látványossága lett, egy egész busznyi japán turista lefényképeztette magát Selymivel (már komolyan gondolkodtunk rajta, hogy pénzt kellene szedni ezért az egyedi velencei látványosságért).

Délutánra megváltozott a szélirány és visszavonult a víz az utcákról. A boltok kinyitottak, mindenhol takarították a víz nyomait. (Szerintem nálunk a KÖJÁL legalább egy hétig nem engedné működni az üzleteket, éttermeket egy ilyen elöntés után, amikor a csatornákból is visszafelé áramlott a víz, de ott mihelyt eltakarodott a víz és felmosták nagyjából a nyomait ment tovább az élet, mintha mi se történt volna.) Balu egyszer majdnem elveszett, mert úgy elbámészkodott egy üvegműves műhelyében. Nagyon tetszett neki, ahogy a kis üvegfigurákat készítik.

Estefelé a lakóhoz visszatérőben még megcsodáltunk néhány nagy kompot és utasszállító hajót a kikötőben. Kicsit kellett törni a fejünket, hogy hol és hogyan is kell a parkolóban fizetni, hogy felnyíljon a sorompó, de végül sikerült megoldanunk ezt is. Tovább indultunk Toszkana felé. Bologna előtt aludtunk egy autópálya parkolóban.

Másnap tovább indultunk a Bologna - Firenze autópályán. Egy parkolóban megálltunk kutyát sétáltatni, kilátásban gyönyörködni, de mielőtt tovább indultunk volna hatalmas zivatar csapott le ránk, jégesővel kísérve. Amikor már jó ideje nem akart elvonulni úgy döntöttünk, hogy tovább haladunk. Jól tettük, mert hamarosan kiértünk a zivatar zónából, sőt, mire lekanyarodtunk az autópályáról már a nap is kezdett kisütni. Azért az esőtől még csúszós lehetett az út, mert egy csúnya motoros balesetet láttunk. Nemrég történhetett, mert mentő, rendőrség még nem volt ott, de már jó néhányan összejöttek szegény motoros körül, aki mozdulatlanul feküdt az út mentén.

Úgy döntöttünk, hogy ezen az úton nem megyünk be a nagy városokba, Firenzébe, Sienába, hanem a kisebb városokat vesszük célba. Elsőként a Firenzétől észak-nyugatra található Pratoba tértünk be. A fallal körülkerített belvárosában sétáltunk, megnéztük a dómot és néhány palotát. Olaszországban általában nem sok feketével találkozni, Pratoban viszont egy kiterjedt negyed található, ahol a néhány turistán kívül csak feketékkel találkoztunk, a boltok külön rájuk szakosodott szolgáltatásokat kínálnak (pl. fekete fodrász). A városka egyébként szinte kihalt volt.

Következőként Pistoiában álltunk meg. Útközben rengeteg kertészetet láttunk az út mentén, formára nyírt bokrokat, mindenféle növényeket kínáltak. Ez is tekintélyes múltú középkori város, ahol valaha híres fegyverkovács műhelyek működtek. A pisztoly is erről a városról kapta a nevét. Mivel éppen akkor volt halottak napja, a dóm altemplomában gyertyát gyújtottunk a halottaink emlékére. Estére kicsit hűvös lett, a szél is fújt, az eső is eleredt. Követtük a táblákat, amik a lakóautó szervizállomást mutatták és rá is találtunk a sportpálya mellett egy külön parkolóban. Még éppen befértünk a sok olasz és egy-két német lakóautó közé.

Másnap délelőtt Vincit kerestük fel. Igen, van köze Leonardo da Vincihez, apja itt volt nótárius, ő maga pedig egy közeli tanyán született. Ide is ellátogattunk az olajfák között vezető ösvényen, előtte azonban még megnéztük mindkét Leonardo múzeumot. Roppant érdekesek voltak, ahogy Leonardo ötleteit a korabeli rajzok alapján rekonstruálták és modellezték. Volt ott búvárruha, daru, szövőszék, bicikli, repülő, helikopter, ágyúk, fúrógép, szélsebesség mérő és még sok minden más érdekes szerkentyű.

Már estefelé értünk San Miniatoba, ahol felmásztunk a dombtetőn álló toronyhoz (II. Frigyes tornya). Itt némi gondba kerültünk a parkolással. Éjszakára kerestünk már helyet, amikor bekeveredtünk egy nagy parkolóba vezető útra a város alatt. A parkolónál sorompó működött és talán nem lehetett ott éjszakázni, mindenesetre mi úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk. Csakhogy megfordulni nem lehetett, a kanyargós és meredek úton vissza kellett tolatni a sorompótól, hogy ki tudjunk szabadulni. Valahol Castelfiorentino után egy lakótelep szélén található lakóautó szervizállomásnál aludtunk. Itt nem volt más lakóautó rajtunk kívül. Az út egyik oldalán már a földek kezdődtek, másik oldalán több szintes lakóépületek voltak. Reggel viszont teherautók jöttek rakodni, úgyhogy viszonylag korán odébbálltunk.

Kellemes napsütéses őszi időben folytattuk utunkat Certaldoba. Ez Boccaccio városa. Egy lakóházakkal körülvett téren parkoltunk, ahonnan elég sokat kellett a hegytetőn álló régi városig sétálni, de nem volt nehéz megtalálni, mentünk toronyiránt. A város sajátossága, ami más toszkán városokra is jellemző, hogy olyan löszös, agyagos dombra épült, ami folyamatosan erodál. A domb tetején levő templom egy része le is omlott egy földcsuszamlásnál. Toszkanában gyakoriak az olyan városok, amelyek időzített bombának tekinthetők, egyik-másik részük házakkal, templomokkal bármikor lecsúszhat az alatta levő szakadékba. Szerpentinen mentünk fel és a felvonó melletti lépcsősoron lefelé. Már Vinciben is láttuk, hogy folynak az előkészületek az olajbogyó szürethez, terítették ki a hálókat az olajfák alá. Certaldoban már szüretelőket is láttunk, bár ez alighanem korai időpont volt még az olajbogyó szürethez.

Jellemző ránk, hogy csak akkor jutott eszünkbe, hogy jó lett volna magunkkal vinni a GPS-t, amikor már vagy harmadszor fordultunk vissza, mert nem jó felé kerestük a lakóautót. Közben rátaláltunk a kijelölt lakóautós helyre is, de mi nem ott hagytuk a kocsit. Végül szerencsére azért visszataláltunk a kiindulási helyre és San Giminano felé folytattuk utunkat.

Egy ideje szokásommá vált, hogy ha megyünk valahova megnézem, hogy ott mi szerepel a világörökség listáján, mert azok biztos, hogy érdekes, szép látnivalók. Hát San Gimignano szerepel ezen a listán. Gyönyörű toszkán tájon vezetett a kacskaringós, de kiváló minőségű út. A fák már színes őszi ruhájukat öltötték magukra, a nap melengetően, de már nem égetően sütött, a dombtetőkön álló tanyákhoz ciprussorok vezettek, idilli és békés volt a táj. San Gimignano tornyait már messziről észre lehet venni. A városka - a többi toszkán városhoz hasonlóan - egy dombtetőn helyezkedik el. A középkori 50-70 toronyból, amik a régi nagy családok vetélkedésének tanúi mára már csak 13 maradt meg. Érdekes építmények ezek a magasba törő vaskos lakótornyok, amik védelmi erődként is szolgáltak és az építő család hatalmát is szimbolizálták. A városfalról remek a kilátás a környező toszkán tájra. A városba vezető egyik kapu közelében álltunk meg. Ez volt az első hely, ahol a késő őszi időpont ellenére nyüzsögtek a turisták. Valószínűleg San Gimignanoban mindig sok a látogató (ha valaki az ellenkezőjét tapasztalta nyugodtan cáfoljon meg és azt is mondja meg, hogy mikor van holtszezon, mert a nagy tömeg kicsit megnehezíti a város igazi középkori hangulatának felidézését). Mi elbarangoltunk a turisták által kevéssé látogatott utcácskákba is, ahol jobban lehetett látni a város lakóinak mindennapi életét. Nagyon tetszettek az ötletes zacskók, amiket a kutyapiszok összegyűjtésére tettek ki az út mentén több helyen is tartókba. Feltankoltunk, mert ezzel valóban kényelmesen fel lehet takarítani négylábú barátaink után, ha véletlenül éppen városi utcán jön rájuk a szükség.

San Gimignano után nem találtuk meg a jelzett lakóautós helyet, illetve csak egy kempinget leltünk, oda viszont nem akartunk bemenni. Így aztán továbbmentünk Volterra felé. Volterrában a buszpályaudvarnál tudtunk éjszakázni. Más lakóautók is voltak ott, a buszpályaudvar meg úgy tűnt, hogy talán nem is üzemel. A hegytetőn álló városba kétszer is felmentünk. Először este, majd másnap délelőtt is. Volterra ősi város, már az etruszkok idejében is lakott település volt. Itt is jellemző, hogy az esőzés hatására a dombok omladoznak, ezért veszélyben vannak a szakadék szélén álló házak. Volterra az alabástromból készített tárgyakról is híres. Esti sétánk során sokáig nézegettük, ahogy egy műhelyben alabástrom tárgyakat készített egy kézműves.

Cortonát mindenképpen szerettem volna megnézni, hátha felfedezzük Bramansole-t, Frances Mayes házát. Volterrából először a Trasimeno tó partjára mentünk, Castiglione del Lagoban találtunk egy nagy parkolót, ahonnan este az utolsó autók is elmentek. Délután a tavat néztük meg és azt a nyugdíjas csoportot, akiknek a tó partján rendeztek valami programot. Este felmentünk a dombtetőn álló régi városba. Felfelé haladva a városfalban találtunk egy kaput, hát bementünk rajta. Mint kiderült, a kórházba jutottunk be, annak a hátsó kapuján. Gyorsan kimentünk és ezúttal egészen a dombtetőig felmentünk, amíg megtaláltuk a városkaput. Nem volt nagy, vagy különleges városka, de szép kilátás nyílt fentről a tóra és a környékre.

Másnap Cortona volt a cél. Cortona a művészek és művészetek városa. Egymást érik a galériák, az egyikben láttam egy festményt, ami nagyon tetszett, máig bánom, hogy legalább nem kérdeztem meg az árát (bár megvenni valószínűleg nem tudtuk volna). Bejártuk a várost és a környékét is, kívülről, belülről végigmentünk a falak mentén, láttunk szép villákat, régi, felújított és újabb házakat, templomokat, találkoztunk a réten nem tudom mit gyűjtögető asszonyokkal, láttuk a főtéren a kávéházat, ahol az írónő is szokott kávézni, szinte ismerősként néztem a zöldségesre, akiről annyit olvastam a könyvekben. Kívülről még megcsodáltuk az etruszk kaput, aztán délután elindultunk hazafelé. Az első Toszkanában töltött hétbe ennyi fért bele. De beleszerettünk Toszkanába, tudtuk, hogy még visszajövünk ide. Következő húsvétkor nagyfiunkkal kiegészítve ismét útra keltünk Toszkana felé. De ez már egy másik történet.

Visszatérés Toszkánába:

Előző ősszel annyira megtetszett Toszkana, hogy következő tavasszal az iskolai húsvéti szünetben is ez lett az úticél. Sőt, nagyfiunkat is elcsábítottuk, jöjjön velünk, szép helyekre megyünk. Most új középkori városokat szerettünk volna megismerni. Egyrészt az Isabella Dusi: Vanilla and Brodo című könyvéből már ismerős Montalcinot, a Brunello bor által híressé vált hegyi közösséget, a borpiacon kemény versenytárs Montepulcianot és ami még belefér azon a környéken.

Ezúttal Sienát is útbaejtettük, az volt az első megállónk Olaszországban. Sienában sikerült megtalálni a város alatt levő buszpályaudvar melletti ingyenes lakóautóparkolót. Helyet találni már nehezebb volt, mert Húsvétra tekintettel az olaszok is útra keltek. Nagy nehezen begyömöszöltük a lakót egy kis helyre és a délutánban elindultunk a városba. Elég sokat kellett felfelé menni, de amikor felértünk, a város kárpótolt a kapaszkodóért. Sienában nem először jártunk, többször beugrottunk egy kis múltba nézésre és a Piazza del Campo, kedvenc terünk meglátogatására.

Emlékszem egyik utunk során meleg nyári napon hazafelé úton már sötét volt, mire Sienába értünk. Kísérteties volt a város. A főbb csapásokon még voltak turisták, de a kis mellékutcákban senkivel nem találkoztunk. Egy-egy ablakban fények világítottak, énekszó hallatszott ki, vagy gyorsan pergő beszéd, amiről azt hinné az ember, hogy perlekednek, pedig valószínűleg csak olaszos szenvedéllyel beszélgetnek a vacsoraasztalnál. A hivatalos épületek némán, sötéten várták a másnapot. Az utcákon épphogy volt valami kis sárgás fényt adó világítás, szinte sajnáltuk, hogy nincs nálunk fáklya. A zegzugos utcácskákon könnyű eltévedni és szinte nyomasztó volt, ahogy a szűk, kihalt utcák két oldalt magas házai között járkáltunk a sötétben.

A húsvéti utunkon délután érkeztünk meg, bóklásztunk egy kicsit, megnéztük a Piazza del Campot – nem volt még igazán meleg, de a tér kövezetén már üldögéltek néhány csoportban fiatalok, gitáron játszottak halkan. Mire visszafelé indultunk, már erősen szürkült és mi megint eltévedtünk. Az lett gyanús, hogy egyre kevesebben jártak az utcákon és hiába mentünk már jó ideje, csak nem akartunk kibukkanni valahol az óvárosból kivezető kapunál. Visszafordultunk és bizony már sötét lett, mire visszaértünk a lakóautóhoz.

Másnap továbbindultunk Montalcino felé. Útközben megálltunk Buonconventoban, aminek csöpp óvárosát egyik oldalról fal keretezi. Egy nagy Coop áruházat találtunk, ahol bevásároltunk a következő napokra, mert gondoltuk, hogy húsvétkor Olaszországban is zárva vannak az üzletek. Láttuk, hogy mindenki nagy színes celofánba csomagolt tojásokat vesz. Gondoltuk, hogy ha már Olaszországban ünnepeljük a húsvétot mi is veszünk egyet. (Később kiderült, hogy belül üreges hatalmas csokitojás volt. Balu bevitte a suliba és az osztállyal közösen fogyasztották el. Jutott belőle mindenkinek.) Vettünk csomagolt húsvéti kalácsot is, azt már az úton megettük reggelire, nagyon finom volt.

Buonconventoból kis út vezet a Monte Olivetto Maggiore apátsághoz. Az apátság gyönyörű helyen van, a dimbes-dombos toszkán táj igazi elmélyülést tesz lehetővé. Személyautóval az apátság kapuja előtti parkolóig lehet hajtani, de lakóautóval a lehajló ágak miatt nem akartunk bemenni, másokhoz hasonlóan az országút mellett álltunk meg. Az apátság nagy területen helyezkedik el. Hatalmas parkjában van medence, kisebb épületek, állatoknak elkerített rész. Az ajándékboltban helyben készített mézet, esszenciákat is árulnak. A parkban több épület is található. A sírfeliratok tanúsága szerint többnyire szép kort éltek meg a szerzetesek, ami a nyugodt életvitel mellett nem is nagy csoda. Az apátsági templom kerengőjének falait Szent Benedek életéről szóló freskósorozat díszíti.

Innen már tényleg Montalcinoba indultunk tovább. Izgatottan vártam, hogy vajon olyan lesz-e a város, amilyennek a könyv alapján elképzeltem. Sokáig haladtunk felfelé a hegyoldalban, többnyire szőlőültetvények kísérték az utat. Láttunk jellegzetes toszkán tanyákat – ciprussor vezet a nyitott kaputól a dombtetőn álló házig -, elhaladtunk néhány borgazdaság mellett – többek között a híres Banfi gazdaság mellett is, mindenfelé borkóstolást és vásárlási lehetőséget hirdettek táblákon. Az alsó városkapu előtti utolsó kanyarban is van egy „ecoteka” – borozó. Az út mellett nem volt hely, végig autók álltak. Ráadásul meredek is volt, nem alkalmas éjszakázásra. Ezért, bár először megálltunk az út mentén, végül úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk felfelé a városfal mellett. Ekkor már tábla is jelezte a lakóautó parkolót. Én úgy gondoltam, hogy mivel egy kisvárosról van szó, nem lehet már messze a parkoló, ezért kiszálltam és gyalog indultam el, a többiek a lakóval álltak a dugóban felfelé. Hát elég sokat kellett felfelé kapaszkodni a városfal mellett haladó úton, majd egy körforgalomhoz értem, ahol nagy nehezen felfedeztem, hogy merre kell továbbmenni, megvártam a lakót és mutattam nekik, hogy merre menjenek. Egy elágazásnál egy nagyon meredek utca felé mutatott a nyíl, de férjem nem hitte el, hogy arra kell menni, tovább haladt a másik irányba. Pedig a meredek és egy idő után kanyargós kis úton kellett továbbmenni és ott a pineaerdőben volt a lakóautó parkoló. Két helyen is be lehet menni a területre, de az első bejáratnál már minden hely foglalt volt. (amikor 2006. júniusban arra jártunk rajtunk kívül senki nem volt az egész hatalmas területen). Végül telefonos útbaigazítással csak megérkeztek férjem és a fiúk is és a hátsó úton (ami egy átjátszó antenna mellett vezet el) ők is befutottak a fenyők alatti füves területre. Találtunk is egy jó helyet, ahol letelepedtünk. Alattunk kerítéssel elkerítve az egyik városnegyed íjászainak gyakorlópályája terült el. Délután néhányan gyakoroltak is a pályán. (Montalcinoban minden ősszel megrendezik a viadalt, amikor középkori ruhákba öltöznek a lakosok és a négy városrész íjászversenyen méri össze tudását.) Már sötétedett, vacsora után mentünk be először a városba körülnézni. A felső városkapu a vár mellett nyílik, a vár külső udvara pedig a helyi focipályára néz. Innen lefelé kell haladni az óváros központja felé. Még mindig elég sokan voltak az utcákon, a kis trattoriák tele voltak.

Másnap reggel felhős időre, szemerkélő esőre ébredtünk. Az erdei úton keresztül mentünk le a városba. A focipályán éppen meccs volt, lelkes szurkolótábor biztatta a tizenéves csapatokat. Nálunk szerintem mostanság egy NBI-es bajnoki mérkőzésen se lehet sokkal nagyobb közönség. Sajnos az eső rázendített, a szél is fújt, de azért igyekeztünk körbejárni a meredek domboldalra épült hangulatos középkori város mindegyik negyedét. Szívesen maradtunk volna még, de nem volt jó az idő és arra gondoltunk, továbbmegyünk, hátha máshol nagyobb szerencsénk lesz.

Következőként San Quirico d’Orciát néztük meg. Ennek óvárosa is egy városfallal körülvett középkori mag. Helyenként fel lehet menni a városfalra is és onnan körültekinteni. Egész nap hol esett, hol elállt, nem ártott az esőkabát. Egy nagy kert is van a városfalakon belül puszpángsövényekkel, szobrokkal. Szép román kori templom található a városban. Szeretem a román templomok egyediségét. Minden vízköpő, minden díszítés más és más, megmutatva a sok évszázaddal ezelőtti alkotó ember fantáziáját és ügyességét.

Utunk következő állomása Pienza lett volna, ott azonban akkora tömeg volt, hogy nem találtunk parkolóhelyet. Ezért úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk. Montepulcianoban csak találunk valami helyet éjszakára, aztán majd másnap délelőtt korán visszamegyünk, hátha akkor lesz hely.

Montepulcianoban a buszpályaudvar mellett volt a lakóautó parkoló, teljesen tele. Gyalog jártuk be először, hogy helyet keressünk. Végül kissé a közlekedő útra belógva tudtunk megállni. Itt este mentünk városnézésre. Montepulciano egy keskeny mészkőgerincre épült. A városban sok reneszánsz palota látható. Érdekes, hogy a város reneszánsz temploma a városfalon kívül található.

Másnap reggel a tervünk szerint visszatértünk Pienzába. Még éppen időben érkeztünk, hogy az új városrészben egy lakóházak közötti parkolóban helyet találjunk nem messze a városfaltól és városkaputól. Pienzát II. Pius saját magáról nevezte el. A reneszánsz idején egy tudatosan tervezett várost akart itt létrehozni, amiből azonban csak néhány épület készült el (a dóm, a pápai palota és a városháza), mert utána kiderült, hogy az építész elsikkasztotta a pénzt. Azért ami elkészült, az ma is nagyon szép. A dómra a szokásos toszkán veszély leselkedik, a meredek szélén áll és csúszik le a mélybe. A szakadék felé eső része megsüllyedt, falán nagy repedések láthatók. A városban számos hangulatos tér, szeglet található.

Visszafelé alig tudtunk kiállni a helyünkről, mert mindenütt nagy tömeg volt és csak jöttek-jöttek az autók megállás nélkül. Végül valahogy sikerült kilavírozni és már hazafelé indulva még megálltunk egy kicsit etruszk emlékeket nézni. Chiusi környékén az útjelző táblákat követve jutottunk el egy olyan útra, amelynek mindkét oldalán feltárt etruszk sírkamrák találhatók. Sajnos bemenni nem tudtunk, mert valahova egy faluba kellett volna elmenni jegyet venni és kísérőt kérni, de ez már nem fért bele az időnkbe. Azért amennyire lehetett megnéztük kívülről a tombákat, kicsit sétáltunk a környéken, tanulmányoztuk az ismertető táblákat. Egyszer szeretnék egy „etruszkok nyomában” tematikus útra is menni Toszkanába, ahol rendkívül sok emlék található ennek az érdekes népnek a letűnt mindennapjaiból.

Mivel Húsvét hétfő volt, gondoltuk, hogy nagy tömeg lesz a Firenze – Bologna autópályán, ezért másik irányt választottunk és a Perugia – Ravenna autóúton indultunk el észak felé. Hát itt is tömeg volt. Rengeteg autó, lakóautó, dugó dugó hátán. Időnként lementünk párhuzamos kisebb útra, helyenként terelés is volt, szóval igen lassan haladtunk. Szerencsére nem kellett másnap dolgozni még, ezért nem izgatott minket az ácsorgás. Valahol Velence környékén aludtunk még egyet egy autópálya pihenőben, aztán másnap már nyugodtabb forgalomban folytattuk az utunkat haza.

Ez a leírás is az ongo weboldalról került ide, reméljük Ditkának nincsne ellenére ha ide is ármásoltam ezt a tapasztalatokban gazdag cikket.