indulás

.... ha teljesen a szívem szerint választok, akkor egy késő nyári, ősz eleji időpontban utaztunk volna egy olajfákkal körülvett magányos birtokra, de mivel tekintettel kell lennem a kölykökre, a nyárra, ezért egy tengerparti villát választottunk.

pénteken este indultunk, alvás kőszegen, az út 20%a mögöttünk. a hajnali kelés, főleg 4 óra alvás után, nem az én műfajom, de kigyötörtem magam az ágyból, sőt a srácokba is sikerült lelket verni, hajnali 5kor a tervek szerint indultunk.....

..... eljutottunk marina de pietrasantába, 5 körül érkezünk... iroda elsőre megtalálva, benne dühös magyar, akinek házikója, saját állítása szerint, egy csirke farm mellett van. angolul alig beszél, kéri segítsünk, de előtte még megkérdi olaszokat, hogy a mi házunk is egy chicken farm mellett van-e? ettől olasz pasi ideges lesz, kiabálni kezd, nyugtatni próbáljuk, majd elhagyjuk az irodát, aggódva indulunk kijelölt szállásunk felé.

1.nap vasarnáp strand

a hosszú út, az esti borozás megtette hatását, aludtunk mint a bunda, ébredezni 10 körül kezdett a társaság. mit csináljunk? tervezve pisa volt, viszont autó állapota kétséges, mert kibírta ugyan idáig, de mi lesz, ha tényleg beadja a kulcsot?

strandolás mellett döntöttünk. felfújtuk az összes felfújható csetreszt - egy kólás matrac, egy kétszemélyes matrac, két fotel, egy egyszemélyes matrac -, begyömöszöltük a törölközőket a strandtáskába, a söröket a hűtőtáskába és útnak indultunk. az 5 perc alatt, míg leértünk a partra ezrek bámultak meg minket, de a gyerekek szemében legalább volt csodálat, vágyódás, irigység:) ott nem divat a felfújható izé, főleg nem ilyen mennyiségben, de kit érdekel? béreltünk napernyőt, székeket, bár nem ment egyszerűen tekintettel a dél körüli időpontra, valamint a hétvégére és arra, hogy mi 8an voltunk, de azért sikerült.

a nap egyszerű strandolós dolgokkal telt, fürdés, napozás, homokvár, evés, sörözés. jó volt. 50+os naptej kiváló, nem égtünk csak barnultunk, ráadásul nekem a teljes hét alatt sem jött ki a napalergiám, évek óta először. vichy forever!

a parton túrista gyakorlatilag nem volt, amit mi nem bántunk, de megint tapasztalhattam, hogy az olaszok egyáltalán nem az a barátságos nép, akinek mondják őket. legalábbis akkor nem, ha angolul szólsz hozzájuk, a nyelven amit gyakorlatilag nem beszélnek 30nál öregebbek és akkor nem, ha kifejezetten az lenne a dolga, hogy barátságos legyen veled és kiszolgáljon. egyébként tényleg kedvesek, kivéve az az egy pacák a strandon, aki fel volt háborodva, hogy miért nem tudjuk alapból, hogy náluk a napernyőkért a bárban kell fizetni és különben is, ha akarunk valamit akkor beszéljünk olaszul.

8ig strandoltunk, majd becipeltük a színes árut, vacsiztunk, beszélgettünk, boroztunk hajnalig. borok még mindig magyarok, két napra valót vittünk magunkkal.

2.nap hétfő Pisa

 ... örömünkben beszabadulunk a helyi coopba és nagyobb mennyiségű bort vásárolunk, tesztelési céllal. állomáshelyen többiek már várnak, reggeli után irány pisa kisebbik legjobban várt programja. (teljes ferde torony mániában szenved, már évek óta).

az utikönyv - szuper! lonely planet kiadás, ajánlom mindenkinek - szerint pisa szélén isteni ingyenes parkoló van, amit elsőre megtalálunk és mivel a parkolóból látszik a torony, egyáltalán nem tűnik távolinak, gyalog indulunk befelé, nem várunk a buszra (amivel, egyébként, egy időben érünk a központba). pisa nem igazán szép, a központ kivételével persze, viszont az egyszerűen lélegzetelállító. szó szerint. a torony pedig tényleg ferde, nem is kicsit.

ahhoz, hogy a ferdeséget megítélhessük át kellett vágnunk magunkat a rolex órát, d&g cuccokat, prada táskát árulók óriási tömegén. be kell vallanom, megvettem életem első prada táskáját, természetesen teljesen igazi, eredeti, originális, egyetlen bánatom, hogy a prada emblémát nem tudom leszedni róla károsítás nélkül. vásárlásom bocsánatos oka, hogy amióta run kezében láttam ezt a fazont - a kis négyzetes szütyő, sarkain hímezve - azóta vágytam rá, nagyon. run, bocsánat!

zsákmánnyal a hátizsákomban boldogan léptem be pisa mesés főterére, még a tömeg sem zavart igazán. álltunk kicsit sorba jegyért, a pasi nem akarta elhinni, hogy fejenként 15 euróért tényleg mind a 8an fel akarunk mászni a torony tetejére. a párbeszéd (a töredékes angolságot tessék elképzelni hozzá) a köszönések után:
-  ő 8 éves, neki kell jegy?
- a toronyba igen, a többi ingyenes.
- jó, akkor kérünk 8 jegyet a toronyba, 7db 6 eurós jegyet (keresztelőkápolna+temető) és 7 két eurós (székesegyház) jegyet.
- a torony 15 euro.
- 8at kérünk.
- 15, fejenként.
- igen.
- egy, öt, ti-zen-öt.
- 8at kérünk.
végre elhitte, nyomtatta, adta.
- akkor lesz még 7 db 6 € a kápolnába és temetőbe és 7 a székesegyházba.
- 7 kápolna és temető?
- igen.
- ezekbe? /képen megmutatja/
- igen, hét darab.
- a látnivalókat nem lehet később kicserélni.
- tudjuk, azokba kérünk.
és már adja is. nagy levegő, na most akkor
- és még 7 jegy a székesegyházba.
szerencsére ezen már nem problémázik, tíz perc és kezünkben a rengeteg jegy, lehet menni bámulni, a mászásig még van két óránk.

a keresztelő kápolnában mi az utikönyv tanácsa szerint halkan füttyögetni próbálunk, hogy halljuk a különleges akusztikát, majd, szintén a tanácsot követve felmászunk a galériára. míg mi fent bámészkodunk lent egy hölgy beáll a kupola alá és elkezd játszani a hangokkal. kiderül, a kápolna akusztikája tényleg lenyűgöző.

a temetőben vigyázunk, hogy ne nagyon lépjünk rá a padozatban lévő sírokra. ez saját hülyeség az emberek többsége teljes lelkinyugalommal tapossa a köveket, eszükbe sem jut, hogy azok alatt tényleg halottak nyugszanak. érdekes volt megfigyelni, hogy a sírokon milyen gyakran és milyen változatos formában fordult elő koponya ábrázolás. íme egy szerény válogatás:

eljött az idő, indulás a toronyhoz. ekkor már nagyon aggódtam, a tériszony szar dolog, nekem pedig van, de nagyon. utikönyv írja, hogy a torony belül üres, az egész csak egy henger, nekem a szemem előtt pedig felsejlik egy vékonyka vas lépcső, ami a henger belső falára erősítve, egy vékonyka korláttal ellátva kígyózik felfelé a magasba. nem hagyom a pánikot eluralkodni, mondogatom magamnak nem lesz baj, feljutsz és kész.

4 lépcső lefelé, majd önkéntelen botorkálás jobbra - basszus! már a talaj is lejt! - és három lépcső felfelé, majd a megkönnyebbülés, mászni a falon belül kell, lépcsők és lépcsők a végtelenségig. ha jól számoltam akkor mindösszesen 294. a torony kívülről lélegzetelállító látvány, de mászás nélkül az egész semmit nem ér. az érzés, amint megyünk körbe, körbe, egyensúlyozunk a dőlős oldalon elmondhatatlan. leírni a döbbenetet is nehéz, amikor az ember kibukkan felül, sétál a harangok között, szokja a magaslatot, mikor szólnak neki, hogy indulás még feljebb. feljebb! kívül!!!! adott 4 lépcsőfok, az alsó alján a korlát, teljesen egyszerű fém, szó sem lehet róla, hogy ott evickéljek el a következő lépcsőig. marad a felső lépcsőfok, a fal és a harangok felé fordulva evickélek, kisebbik előttem, őt bíztatom, nagyobbik mögöttem, fogja a kezem, ő engem bíztat. végre a lépcsőnél vagyok, irány megint felfelé, közben a fent lévők kiabálják lefelé az instrukciókat: csak a lépcsőt nézd! értékelem, hogy mindenki drukkolt nekem. aztán egyszerre fent voltam. vékony korlátok, de legalább széles járó rész, látványtól megint eláll a lélegzetem, nézzétek:

3 nap kedd Firenze - Chianti - San Gimignano

az uffiziba már júniusban megrendeltük a jegyet, hallgatva a már emlegetett útikönyvre, kerülendő a több órás sorbanállást. kifizettük az előfoglalási díjat, az online feet, a normál jegy árat, összesen egy vagyon volt, még az ingyen jegyek is 8 - vagy 9? - eurót kóstáltak.
kedden felkeltünk korán, elvégre 3/4 11kor pontban(!) át kellett venni jegyünket, firenze meg majd 100 kmre tőlünk és még parkolót is kell találni, meg képtárat is, szóval sok a dolog, indulni kell hajnalban. fél óra késés belefér, egyébként sincs mit tenni, ha az ember 30 perccel később indul.
autópályán tözsibe futunk, csendes aggódás a csapaton. pontosabban rajtam. be kell vallanom az uffizi program csak miattam volt, kijelentettem nekem firenze nincs nélküle. az egész ernő bácsi miatt volt, meg egy régi kapcsoltam játék miatt. egyszerűen muszáj volt, a többiek meg jöttek velem. voltak akik morogva - legnagyobb csodálkozásomra a morgók nem a gyerekeim voltak, a nagyobbik vonzódását a múzeumokhoz már sejtettem, kisebbik meg őrületesen jó gyerek volt -, de így jár az aki nem szól, hogy neki ne vegyünk jegyet.
haladtunk az autópályán, tözsin átrágtuk magunkat, firenzében csak egyszer nem tudtunk átsorolni a megfelelő sávba, de ott több külföldi is tévedhet, mert kifejezetten a visszafordulásra is volt sáv. kétségbeesetten haladtunk a városban, már 1/4 11 volt, reménytelennek tetszett a parkolás, képtár találás. az autópályán semmi gond az olaszokkal, pisában sem volt baj, de firenze!!! firenze az más. nagyon le akartuk tenni az autót, a végén már az olcsó parkoló kereséséről is letettünk és beálltunk az első olyanba, amelyiknek megtaláltuk a bejáratát.

a felszínre érve embert kerestünk, aki útbaigazít bennünket. az első a kérdésre, hugy uffizi merre csak annyit mondott: he?!? szó szerint. a második mondta, hogy egyenesen azon az utcán, majd kérdezzük újra. mentünk, kérdeztünk. sikerült egy nagyobb csapatot, akik jót nevetgéltek azon, hogy angolul próbálkozunk és olaszul beszéltek, leginkább maguk között. peregtek a percek, bántam már az egész kérdést, tanakodtam hogyan hagyjuk ott őket, mert nekünk minden percért kár, mikor is egy addig hallgató nő megszólalt angolul. aztán megkeresték a térképen, hogy mi éppen hol vagyunk - az egészet fordítva tartottam, csak úgy mellékesen -, majd megmutatták, hogy 3-4 sarok és már ott is vagyunk. mire elbúcsúztunk nagyon szerettük őket.

uffizi előtt rémületes sorok, keressük a mi kapunkat, hogy megkapjuk a jegyet és már mehessünk is befelé. 2es kapu, előtte kilométeres sor. ez csak rossz álom, gondoljuk. előre megyek, érdeklődök embernél, sztrájk volt - uffiziben, nem náluk, ők magán cég - ezért a torlódás. de nekünk a jegyünk 3/4 11re szól, nagyon felhívták a figyelmet, hogy ne késsünk, mert elveszik az egész, akkor most mi lesz? mindenképpen késni fogunk álljuk ki a sort. tanácstalanok vagyunk, az több mint egy óra, kisebbik türelmét nem kellene próbára tenni. nem ragozom tovább, belógtunk. pofátlanul a sor elejére furakodtunk és megszereztük a jegyeket.

uffizi szép, bár nagyobbra számítottam, boticelli élőben még a ferdeszemű túristák gyűrűjében is lenyűgöző. kiderült nagyobbikomat a szobrok kötik le jobban, azokban több mindent lát mint a festményekben. kisebbik is figyel nagyon, ha mesélek neki, türelmetlen csak a végén lesz. magunk mögött hagyva a képtárat a ponte vecchio felé vettük utunkat, átsétáltunk rajta, ott szemügyre vettünk egy pizzást, majd vissza egy másikhoz, akit útközben látttunk.

már pisaban megtapasztaltuk azt amit az útikönyv ír, hogy asztalhoz leülni az olaszoknál drága dolog. ott van egyrészt a coperto, a terítékdíj, ami általában 10%, illetve a servizio, mikor is a kiszolgálást is felszámítják. pisaban ez 20% volt, meg a felháborodás, hogy ezek után nem volt tip, azaz borravaló. mert a felszolgáló szerint a servizio, amit felszámított nem a kiszolgálásért van. szerintünk és az útikönyv szerint meg igen.

mivel firenzében nem volt kedvünk plusz akárhány százalékokat fizetni, ezért pizza szeleteinket to go kértük, visszasétáltunk a piazza della signoria-ra és dávid másolatát szemlélve majszoltuk el finom kajánkat.

átsétáltunk még a dómhoz, tátott szájjal bámultam az épületet kívül, majd belül is, mert ledöbbentett a külső díszítettséggel élesen szembenálló belső egyszerűség. 
sajnos ott már nem másztunk fel a kupolába, nem néztük meg belülről sem a harangtornyot, egyszerűen csak elegünk lett a tömegből, semmire nem vágytunk jobban, mint el firenzéből. nem szép dolog, tudom, de ez volt. talán tavasszal, vagy ősszel kellene firenzébe látogatni, mikor mászkálni, bámulni még lehet, de nem kell azt a rettenetes tömeget elviselni.

irány il chianti a borvidék, lankák, szőlőtőkék, kanyargós, keskeny utak, a levegő pedig olyan illatos, hogy annak leírására nincsenek szavak, tessék elmenni megszaglászni! csak fényképezni álltunk meg az út szélén találomra és olyan illatos kapor szálakba botlottunk,hogy csak na!

a városnak egyszerű a főtere, de található rajta egy fantasztikus bolt, tele borokkal, sonkákkal, sajtokkal. sajtot, sonkát ingyen lehet kóstolni, ami nem csoda, ízlelés után szerintem nincs olyan ember aki ne vásárolna valamit. én is otthagytam egy kisebb összeget és kivételesen egy deci bort sem vettem.

lógtak a sonkák a fejünk felett, gyomornedveink az őrület mértékéig aktivizálódtak, alig tudtuk elhagyni a boltot. megint az útikönyvre hivatkozom, írta, hogy a toszkánai emberek igazából a húst szeretik a legjobban, meg a babot. ha az utóbbit nem is, de az előbbi állítást ez a bolt minden kétség nélkül bebizonyította. hűtömben most ott pihen a chiantiban áztatott finom sajt és egy kis prosciutto.

következő állomás san gimignano, az útikönyv szerint úgy néz ki a domb tetején, mint egy középkori manhattan. fogalmam sincs az milyen lehetett, de hogy ez a hely ritka jó, az biztos. 7 körül érkezünk, kisebbik már majdnem alszik a kocsiban, nem is vagyok elragadtatva egy újabb séta ötletétől, de azért kiszállunk az autóból és neki indulunk.
felmászunk a lépcsőkön, a várfalon lévő egyik kis kapun keresztül lépünk be a városmagba és már nem bánom egyáltalán, hogy eljöttünk. tökéletes középkori hangulat, tekintettel az aránylag késői időpontra, még a túristák létszáma is elviselhető.

halálosan fáradtan értünk haza, mintegy 13 órát császkáltunk, utaztunk, zötykölődtünk. a hazafele út is kalandos volt, alig találtuk meg a helyes irányt. 10 után voltunk "otthon", kész szerencse, hogy vacsorához, borokhoz, beszélgetéshez még volt azért energiánk.

4. nap szerda strand

ezen a napon sokáig aludtunk, majd az autót megint elvittük a szervizbe..... a reggelit valamikor 12 és 1 óra között ejtettük meg, majd 4 körül el is indultunk a strandra. vittük a színes kavalkádot, a bámuló tekintetekkel nem törődtünk. nem akartunk napernyőt, széket, semmit, csak fürödni. hullámok hatalmasak, figyelnek is nagyon az erre kirendelt személyek, fújják sípjukat szorgalmasan. a kölykökkel én igyekszem a biztonságos, de már nagy hullámos sávon belül maradni.  színes kavalkádunk a parton csípi többek szemét. a napernyős, mikor mondjuk, hogy nem, nem akarjuk használni békén hagy minket. aztán jön a következő, hogy menjünk még arrébb. megyünk. piszkálnak minket folyamatosan, pedig nem csak mi tartózkoduk 'illegálisan' a parton. öreg pacák jön, dug valamit orrom alá - miért pont nekem, aki békésen építgetem kölyökkel a homokváram? - egy órás keresgélés után megtalálta az előírást, hogy a part közelében 5 méteres sávban tilos bármit is lepakolni, mert az a közlekedésre van. persze a stócokba rakott nyugágyak, a partra húzott csónakok és egyéb csetreszek nem számítanak, csak a mi színes cuccaink.
közben GY elindult felfedezni a szabadstrandot, épp visszatért mondva, hogy 12 percre van. szedegetjük össze cuccunkat, mire felbukkan három tanácstalan carabinieri. a kedves olaszok hívták őket, szegények elég kényelmetlenül érzik magukat, de legalább beszélnek angolul. mondani ugyan semmit nem mondanak, bocsánatkérő a viselkedésük, mi meg teli szájjal vihogunk azon, hogy a végén még lecsuknak bennünket tiltott matrac birtoklásért.

a vihar persze elmaradt.  a borozás pedig természetesen nem.

5. nap csütörtök Carrara

az egyik legizgalmasabb nap, ébredés után, vagyis dél körül irány carrara és a márványbányák. kapaszkodás fel a hegyre, közelebb, egyre közelebb a csúcsokhoz, a kimart hegyoldalhoz. a külszíni fejtés szörnyű nyomokat hagy a hegyben, a tengerről úgy tűnik mintha a csúcsokat hó fedné, csak közelről látszik, hogy a fehérség nem más, mint a rettenetesen drága fehér márvány.

befizettünk egy marmo tourra - meglepetésünkre nem előre, hanem utólag kellett fizetni, nem titok, szívesen tettük -, fejünkre sisak, beülés egy kisbuszba, irány a hegy gyomra. (ez) az alagút ugyan világított, de azért kellőképpen félelmetes. természetesen a bezártságot sem bírom, de a kiváncsiság most is győzőtt. 

600 méterre mentünk be a hegy gyomrába, pont a közepére, felettünk még 300 méter hegy volt. nem értem mint lehetett, de mindenki azt értette, hogy a hölgy azt mondta 100 valamennyi méterrel tengerszint alatt vagyunk. mindegy is. óriási terem, hőmérséklet állandó 18 fok, körülöttünk minden márvány, márvány, márvány, por és víz. nehéz meló a bányászat akkor is, ha drága márványról van szó. a jelenlegi gépekkel percenként 5 centit haladnak, míg a rómaiak egy-egy tömb kibányászásakor naponta haladtak 7 centit. a márványbányászok korán haltak. mikor kivágták a tömböt, akkor ágyat készítenek neki, teli vaspárnákkal, arra csúsztatják, lökik ki. az ágy azért kell, mert ha a márvány márványra esik, akkor összetörik, de a vaspárnák felfogják a becsapódást, aminek ereje akkora, hogy egy párna egyetlen alkalomra szól, mivel ha kireped akkor már nem használható, márpedig amikor rázuhan egy tömb, akkor kireped. többekközött megtudtuk azt is, hogy a felszíni fejtéssel kinyert márvány porózusabb, kevésbé tömör szerkezetű, mint a hegy gyomrában bányászott. tekintettel a nyomás különbségre, asszem ez érthető.
a fél órás bányatúra méltán pályázik a hét legizgalmasabb kirándulásra címre.

kijőve a bányából mi még mentünk tovább, mert lehetett, felfelé a hegyre. az út keskeny, egyirányú - még két kis autó sem fért volna el egymás mellett, egy autóról és egy munkagépről nem is beszélve! - alagutakkal teli, ráadásul nem is mindegyikben van - gyér - világítás. szívdobogtató belemenni a vaksötétbe úgy, hogy nem tudod mikor lesz vége és mit találsz a másik oldalon.

tiszta autókkal indultunk, de mint a fenti képen is látható kissé bepiszkolódtunk. poros meló a márvány kitermelés. a teherautókat, amikkel a tömböket szállítják lefelé - régebben vasút volt, de az lassúnak bizonyolt -, lemossák mielőtt leérnének a városba, de ennek ellenére sok por jut le. maga carrara nem tűnt túl gazdag városnak, de azért találtunk tényleg egyszerű házakhoz tartozó kerítéseket, amelyek szerényen márványból voltak rakva. mi másból? nekik az van sok. aki carrara környékén jár húzzon túra cipőt, vigyen magával pulóvert és nézze meg a bányákat!

este a szokásos borozás mellett rákokat és polipot sütöttünk. előtte való este tintahal és rákok voltak étlapon, az én ízlésemnek kicsit alul fűszerezve, így most én szórtam a borsot. rozmaringot is szedtünk a kertben, a sütésre előkészített nyersanyag veszett illatot árasztott. a polipokat érdekes módszerrel fűszereztük, megfogni senki nem akarta igazán.
a kaja kicsit borsosra sikerült - nekem ízlett -, a polip pedig a várakozások ellenére nagyon finom lett. azóta már ellenőriztem az itthoni hűtőpultokat, rákra igen, de olyan kis polipra kevés az esélyem. talán néha frissen a corában. ha kapok veszek. már ha lesz aki majd megeszi velem, mert a kölykökre nem számíthatok.

6. nap tenger

utolsó nap, hasunk süttetése a strandon, a szabadon, tenger még mindig hullámzott, szerencsére. este irány viareggio. a városban látnivaló alig, van egy terük shelley emlékére, aki a város partjainál fulladt a vízbe és ebben a városban van puccini kedvenc épülete, a gran caffé margherita, a tengerparti sétányon. és persze ott a kikötő, gyönyörű hajókkal.

amiért a városba mentünk az a vacsora. minden este "otthon" ettünk, ittunk, nagyon finomakat, de egy este legalább akartunk valami jó kis pastát, vagy valami affélét. az utolsó estét választottuk. ötletért, hogy hova üljünk be megint az útikönyvhöz fordultunk, benne négy ajánlat: egy halas étterem, a bejáratánál lollobrigida fotója; egy egyszerűen berendezett családias konyhájú; egy inkább üzletnek tűnő gyors étkezésre való és egy elegáns. kell mondanom, hogy a másodikat választottuk? neve brasserie stuzzichino és tényleg remek pastákat kínál. előételnek bruschettát kértünk, aztán jöttek a pasták. a legfinomabbak a penne l'arrabiata, a penne pomodoro (egyszerű paradicsomos szósz, zseniális), a spagetti carbonara, valamint a négysajtos gnocchi. minden elfogyott, még a tányérokat is kinyaltuk. a végén a kisebbik rendelt egyet a ház által főzött krémből tetején rengeteg eperrel és fél perc alatt tüntette el az egészet. nagyon jól laktunk, annyira, hogy a 100 euró feletti számlát is csak egy kicsit sajnáltuk. ennyit megért a dolog. drága egyébként itt sem a pasta volt, hanem az ital. mint azt megszokhattuk már. borravalót kivételesen hagytunk, mert itt mindössze 1-1 eurót számoltak fel személyenként a kiszolgálásért, mi meg annál kicsivel elégedettebbek voltunk.

otthon még megittuk a maradék borokat és jégert, hisz reggel indulás, ilyesmit haza nem viszünk, hátra pedig nem hagyunk. majd elfelejtettem! ebben a városban láttunk egy ferrarit, de amint bősz fényképezésbe csaptunk megérkezett a tulaj és elhajtott.

7 nap hazaindulás

eseménytelenül telt és rettenetesen hosszú volt. kész áldás a szivargyújtóról üzemelő dvd, főleg ha az emberrel egy 8 éves is utazik. az utolsó pillantás az utcára. a barna kis kerítés volt a miénk, a ház beljebb állt, nem közvetlenül az utcán, a csendünket nem zavarta autók zaja.

A cikket itt találod WETPAINT írta, ha akarsz neki írni vagy elolvasni a teljes cikket itt megteheted : http://wetpaint.freeblog.hu/tags/toszkana/