|
Ristorante sirámok
Ahogyan egy honfitársam látja az éttermi helyzetet ittlakóként. Talán tényleg eltűnőben a híres olasz vendéglátás - vagy csak érdemes a kevésbé ismert helyekre betérni..
Amikor sok éve legeslegelőször jártam Olaszországban, Velencében betértünk egy kávéra. Egy csoporttal voltam, átutazóban, Franciaországból hazafelé. Mivel én voltam a csoport francia tolmácsa, és olaszul is értettem valamennyire, hát Velencében is én lettem az alkalmi idegenvezető. Betértünk egy szimpatikus bárba egy kávéra, miután tanulmányoztuk a kifüggesztett (borsos) árakat. A meglepetés akkor ért, amikor letelepedve megittuk a kávénkat, és a kihozott számlán (még lírában) jóval több szerepelt a falon lévő árnál. Azt hiszem nem én (mi) voltunk és leszünk az első turisták, akiket ez a meglepetés ér.
Azóta persze megtanultam, hogy ha ülve vagy állva fogyasztunk, az bizony kétféle árat jelent. Már a kávénál is, hát még az éttermekben… itt létezik a „coperto” (teríték) ára, amit mindig hozzátesznek a végszámlához. Ez általában egy euró körül van, de lehet akár másfél is személyenként.
Nem nagyon szokás viszont borravalót (mancia) adni. A vendég csak akkor kerekíti felfelé a számlán szereplő összeget, ha valami különleges módon meg volt elégedve a kiszolgálással.
Ez sajnos nem túl gyakran esik meg. Panaszkodnom kell egy kicsit, de az utóbbi hónapokban gyakran volt gondunk a kiszolgálással a különböző vendéglátóhelyeken. Az sajnos már „természetes”, hogy a turistákkal leginkább tömött helyeken (Firenze ennek a mintapéldája) már annak is örülni kell, ha egyáltalán normális adagot és árat találunk (negyedtányérnyi salátáért Lucca közepén képesek 8 eurót elkérni). Ahol minden a turistákra van szabva, nem nagyon foglalkoznak vele, hogy visszajön-e a vendég, mindegy, úgyis lesz másik, a dolog természeténél fogva. Az azonban meglepő, hogy az elsősorban olaszok által látogatott helyeken is egyre inkább eltűnőben a vendégfogadás kultúrája. Mugelloban voltunk néhány hete, egy igazi vidéki ízeket kínáló vendéglőben, ahol egész egyszerűen elfelejtették az én rendelésemet. Nyolcunk közül mindenki megkapta és végigette a primo-t és a secondo-t, az enyémre végig azt mondtak, hogy most már mindjárt érkezik, de csak nem érkezett. Amikor a vacsora végeztével szóltunk, hogy most már nem is kérjük, a pincérnő rettentően fel volt háborodva, hogy hogy gondoljuk mi ezt. A tulajdonosnál is panaszkodtunk kifelé jövet, aki csak annyit mondott, hogy ezek az alkalmazottak ignorante-k (tudatlanok), majd elegánsan felszámolt mindent, anélkül, hogy eszébe jutott volna ellentételezni a kényelmetlenséget.
Két napra rá egy pizzériában egész egyszerűen elfelejtették, hogy ott vagyunk, és jó félóra múltán, többszöri integetés után jöttek csak oda, hogy „jé, Önök még nem rendeltek?” Három napja szintén egy vidéki vendéglőben Marche tartományban, a Carpegna hegy oldalában (a hely gyönyörű, télen sípálya, nyáron kirándulóhely) vasárnap délben nem akartak kiszolgálni, mondván, hogy úgy összejöttek a vendégek. Kérdem én, mikor, ha nem vasárnap délben jönnek a vendégek, és miért nem lehet erre felkészülni?
Szóval eltűnőben a közmondásos olasz vendégfogadás? Értem persze, hogy a szektorban egyre inkább a képzetlen, alkalmilag felvett bevándorló munkavállalók dolgoznak, de ha a tulajdonosok nem tartják rendesen kézben az ügyet, a vendégek egy idő után elmaradnak. Hosszú távon ez nem jó üzlet.
Mindenesetre azt tudom tanácsolni mindenkinek, hogy ha valami méltánytalanság éri, tiltakozzon…. Nagyon egyszerűnek hangzik, de az olaszok harcosabbak, mint a magyarok, és hamar visszaverik még a jogos támadásokat is, nem kell tehát megijedni, reklamálni kell.
De hogy ne ilyen negatívan zárjam ezt a bejegyzést, elmesélem azt is, hogy a bárokban létezik még az a bizonyos békebeli bárhangulat. Ha kétszer-háromszor betér az ember ugyanabba a bárba, hamar „habitué” lesz, felismerik, megjegyzik, mit szokott inni, elbeszélgetnek vele két szót, és máris jobb hangulatban távozik a vendég. S a bárbajárás szokását megtartják az olaszok: hogy mennyire fontos része a szocializációnak, arra jó példa, hogy kétéves unokaöcsénk reggelente a bölcsődébe menet kiköveteli a mamájától, hogy menjenek „al báááá” (a bárba J).
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
