Városai a mai napig a látogatók kedvelt úti célja közé tartozik. Firenzéről valószínűleg még az is hallott, aki egyébként megbukott földrajzból, de Pisa vagy Siena fekvésének ismerete sem csak a geográfia professzorainak kiváltsága. Viszonylag kis területe számos érdekességet tartogat: henyélhetünk tengerpartján, az Appeninek szurdokai között kirándulhatunk. Olaszországon belül Toszkánában a legfejlettebb a falusi turizmus, tehát minden amellett szól, hogy akár átutazóban is belekóstoljunk az itteni levegőbe.
Szeptember elsején, hétfőn, az iskolakezdet napján érkeztünk, ennek ellenére az utcákat ellepték a bámészkodók. A szálláshelyek árai igazodtak a felfokozott kereslethez: 65 euró alatt egy fáskamrát sem találtunk. A segítőkész munkatársakat alkalmazó, de a szolgáltatásait korántsem önzetlenül nyújtó városi turistairodában kerestek nekünk egy fürdőszobás lakrészt, udvari parkolási lehetőséggel. A tíz százalékos jutalék befizetése után megkaptuk a címet, és elmagyarázták, hogy motorizált járművel csak a várost megkerülve, egyetlen útvonalon hajthatunk szállásunkhoz.
Ettől a perctől kezdve számomra elveszítette meghittségét Toszkána kedvelt úti célja. A viszonylag könnyen meglelt szálláshelyünk tulajdonosa megérkezésünkkor türelmetlenül sürgetett minket a csomagok gyors leszedésére, nehogy megérkezzen közben a városi rendőrség magunkfajta bűnözőkre vadászó gépesített alakulata. Kézzel-lábbal magyarázta, hogy a helybélieken kívül senki másnak, de egyetlen percre sem szabad járművével megállni az utcán. Kérte, hogy a távozásnál is tartsuk kéznél a szobafoglalási nyomtatványt, ellenkező esetben kíméletlenül sújt le ránk a törvény szigora.
A céllal, vagyis az autók kitiltásával magam is egyetértek, de ez sem indokolja a röhejes túlbuzgóságot.
Az első benyomás igen kellemes volt: ínycsiklandó illatok, dallamos evőeszköz- és pohárcsilingelés, diszkrét fények jutottak el érzékszerveinkhez. Visszautasítottuk a teraszon kínált helyet, hiszen a naptári ősszel a hűvös idő is megérkezett. Az étlapon feltüntetett árak láttán tovább nőtt lelkesedésünk. A felszolgálók serényen végezték dolgukat, sőt, szinte rohanvást közlekedtek. Ennek indokára fél óra múlva jöttünk rá: ekkor a teremhez vezető lépcsőkön már hosszas sor kígyózott.
A reggeli kihalt utcák a város valódi arcát mutatták. Az előző esti csalódások után, kellemes meglepetésünkre egy szolid kávézót találtunk. A korai órán csak a helybéliek keresik fel a kis helyiséget, családias hangulatot teremtve. Csatlakoztunk a pultnál álldogálókhoz, a házi készítésű süteményeket kóstolgatva, kapucínert kortyolgatva.
Azt hiszem, kissé balszerencsésen választottunk a kínálkozó lehetőségek közül. Számomra legalábbis tanulságul szolgál a fenti történet. A jövőben igyekszem majd elkerülni a lakott településnek álcázott skanzeneket, mert félek, San Gimignanóban jövőre már csak puha posztópapucsban engednek végigmenni a kockakövön...
San Gimignano (ejtsd: szán dzsiminyánó) talán egész Itália legjobban megőrzött középkori városkája. Ódon kőfalai, szűk utcácskái között az idő múlását kizárólag a hemzsegő turistahad, illetve a megszámlálhatatlan ajándék-áruda mutatja.
Visszacaplattunk a várkapunál hagyott járműhöz, ahol mély döbbenetemre egy büntetőcédula várt. 101 euró és 85 cent (26481,- Ft) parkolási díjat vetettek ki ránk a félórás ácsorgásért. Nem mondom, hibáztam, amikor úgy gondoltam, a motorkerékpárokra nem vonatkozik az összes közterületen érvényesített parkolási díjszabás, de az összeg nagysága mégis dühödt indulatot váltott ki belőlem. Ha nem kaszálták volna le rólunk a címközvetítésért felszámolt summát, azonnal felkerekedtem volna. Most, e sorok írása közben, több hónappal az események után is élénken tör elő haragom.
Itt éreztem először utazásaim során, hogy a gépkocsi-tulajdonosokkal szembeni előnyünk semmivé foszlik. Motoros éveim hosszú sora alatt eddig egyszer fizettem parkolási díjat, de ott kiemelt figyelem jutott a motornak, valamint zárt hely a sisakoknak és a kabátoknak.
Az óvárosba vezető lépcsők megmászása után az útikönyv által meglátogatandónak ajánlott főtemplomba kívántunk betérni. Sétáltunk egy keveset még a kisebb utcákon, megvettük a szerény vásárfiát az otthoniaknak, és már alig csodálkoztunk, hogy minden házban kínálnak kiadó szobát. A korgó gyomrunk követelődzött jussa után, ezért vacsora után néztünk. A belső területeken kilátástalannak éreztük a vendéglő keresést, így az alkalmi lakhelyünk utcájában látott étteremhez tértünk vissza.
Sajnos, a várt és a Rómában megtapasztalt meghittséget az étterem kapacitásához mérten túl sok éhes ember elhessentette. A megnyerő külső mögött egy üzemi étkezde hangulata uralkodott. Nem volt sietős a dolgunk, mégis alig több mint háromnegyed óra alatt ettünk, ittunk, fizettünk.
A reggeli kihalt utcák a város valódi arcát mutatták. Az előző esti csalódások után, kellemes meglepetésünkre egy szolid kávézót találtunk. A korai órán csak a helybéliek keresik fel a kis helyiséget, családias hangulatot teremtve. Csatlakoztunk a pultnál álldogálókhoz, a házi készítésű süteményeket kóstolgatva, kapucínert kortyolgatva.
Azt hiszem, kissé balszerencsésen választottunk a kínálkozó lehetőségek közül. Számomra legalábbis tanulságul szolgál a fenti történet. A jövőben igyekszem majd elkerülni a lakott településnek álcázott skanzeneket, mert félek, San Gimignanóban jövőre már csak puha posztópapucsban engednek végigmenni a kockakövön...
A cikket itt találtam:
http://totalbike.hu/magazin/tura/olasz3/
AJÁNLOM AZ OLDALT
