Egy olaszországi bicajtúra avagy egy álom beteljesülése

Valamikor a 2001-es évben kezdődött, amikor is részt vettem egy Loire menti kerékpártúrán, már akkor megfogalmazódott az igény, hogy a 2002-es évben csináljunk egy hasonló kaliberű tekergést Olaszországban.

A túra nem kevés szervezés után létre is jött (Hurrá) és július havának 20. napján a Kongresszusi Központ parkolójába begördült a buszunk, ami már a társaság Érdi lakosait felvette. Így nem sokkal szombat reggel 7 óra után elindultunk Firenze történelmi városa felé.

A magyarországi szakaszon nem volt semmi probléma, de az ausztriai hegyek és völgyek próbára tették az egyébként nagyon kényelmes Toyotánk motorjának erejét.

Szóval a sógorok dombocskái után eljutottunk Klagenfurtba de legnagyobb sajnálatomra sem álltunk meg a makettparknál. Viszont már tudom, merre kell keresni legközelebb. A Wörthi tónak illetve környékének lenyűgöző szépsége százas szöget ütött fejünkbe, hogy valamikor arrafelé is el kellene menni bicajozni, de napi max. 10 km-es távokkal, mert különben nem marad idő a tó felszín alatti illetve feletti nevezetességeit tanulmányozni.

Az Olaszországi részen annyit tapasztaltunk meg, hogy nem csak Magyarországon újítják az autópályákat, a Velence körüli pálya szakaszon csak esti időpont miatt tudtunk gördülékenyen haladni, de a hazaúton már nem volt ilyen szerencsénk és álltunk egy bő fél órát dugóban. Visszatérve az oda útra, kb. este 11 körül kanyarodtunk le a kiszemelt firenzei kempinghez legközelebb eső leágazónál s néhány perc múlva már bent is voltunk a kempingben.

A kemping teraszos elrendezésű ennek megfelelően nem kis szintkülönbséget kellett megmásznunk, a táborhely eléréséhez, szerencsére még csak autóval. Gyors sátorverés és kevésbé gyors és fejedelmi fasírt evés után nyugovóra tértünk, először Itália vendégszeretetét élvezve.

Másnap az alvásproblémákkal szenvedők már hajnali 8 óra körül nyeregbe szálltak és elhagyván sátrukat, Firenze városát vették célba. A társaság fennmaradó része is hasonlóan cselekedett némi pakolás, sluszkulcskeresés és fürdőzés után.

Firenze távoli látképe nagyon szép és ígéretes, de közelebb érve azt hiszem sokunk számára kisebb csalódást okozott. A Ponte Vecchio, a Duomo, a Piazzale Michelangelo, a Palazzo della Signoria, a Medici család épületei stb. kétségkívül igazi turista csemegék, hű majdnem kihagytam a híres Uffici képtárat, ahol igen hosszú sor állt a jegypénztár előtt, de idő hiánya miatt sajnos ez kimaradt. A Michelangelo Tér és az Arno folyó közötti utcaművészekkel teli út viszont igazi csemege a nem kevés turista számára, aki energiái nagy részét a zsebtolvajok figyelésére fordítja, majd a társaira, akik nagyon könnyen el tudnak tűnni, s csak az erőforrások fennmaradó részét tudja a helyi látnivalókra fordítani. Hogy a sok Dávid szobor között melyik az eredeti azt túl sokan nem tudhatják, de bőven van miből válogatni.

A Dóm épületének külső borítása, díszítettsége lenyűgöző látvány, de belülről már kevésbé megragadó, viszont kivállóan lehetne benne görhokizni. Talán ha a régi épületek restaurálásával jobban foglalkoznának akkor Firenze szebbik arcát mutatná, s ezzel jobban közeledne középkori virágkorához.

A városnézés után visszatérve a kempingbe következett egy kis fűrdőzés majd a vacsora elkészítése és elfogyasztása. Előbbiben Móni jeleskedett, nyugodtan mondhatom végig a túra folyamán istenien finom étkeket készített a számunkra, az utóbbiban pedig mindenki.

Este gondoltuk bepakolunk mindent az autóba ami nem szükséges, hogy reggel időben indulhassunk, mert hosszú út ált előttünk. Csakhogy az autó riasztója egyben központizárja úgygondolta, hogy aznap már nem enged be minket a jármű belselyébe, így (akkor még úgy gondoltuk) majd reggel egyszerűen megoldjuk a problémát…de a sors máshogy gondolta, így csak némi autószerelés, a telefonos segítség, és a közönség (helyi Toyota szervíz) segítsége után tudtunk csak elindulni Róma felé.

Útközben megnéztük San Gimignano és Sienna városát. A parkolás egyikben sem volt egyszerűnek mondható, de ez a mi autónkra és egész Olaszországra igaz.

San Gimignano egy meseszép, kis, hegyi falu, ahol a  környéken legjobban és a legnagyobb számban maradtak meg a középkori tornyok illetve maguk a középkori épületek és ezzel egy kicsit azt a hangulatot is megsejtheti az arratévedt vándor, hogy milyen körülmények közt élhettek abban az időben az arra lakók, illetve egy kiállítás bemutatta a szintén korabeli kínzóeszközöket, ez is  érdekes volt de kevésbé szépséges. Egyszóval San Gimignano megérte a kitérőt.

Továbbhaladva, nem csak aznap hanem az útfolyamán számtalanszor láttunk dombtetőkön, hegytetőkön San Gimignanohoz haonló településeket. Azt hiszem többek közt ezek a falvak, városkák jelenléte miatt tartják, hogy Olaszországban található a legtöbb emlékmű.

Következő állomásunk Sienna volt ami kinőve középkori kereteit és városfalát egy modern  mindennel ellátott város, de minket ez kevéssé érdekelt, figyelmünk inkább a városfalon belül maradt  dolgok érdekeltek. Ami megkülönböztette San Gimignano-tól, hogy itt laknak a mai napig is a belvárosban a turista látványosságokkal teli helyek szomszédságában. A Piazza del Campo egy komolyzenei koncertek rendezésére is alkalmas tér, az épületek pedig festői hátteret biztosítanak a zene élvezőinek, és fagylaltozni is nagyon élvezetesen lehet a téren s mindeközben a festői hátérrrel fényképezkedni. Persze Siennában is van egy Dóm, pont ott ne lenne Itália szerte. Siennának van még egy jellegzetes tulajdonsága, nagyon sok teljesen egyforma kis utcája van és messze nem sakktábla rendszerűek, így bizony az útrövidítésre vágyó látógató könnyen ismeretlen utakra téved…, de Romolus és Remus szoborpárja illetve egy kis activity show segítségével máris jó úton az eltévedt vándor.

Következő megállónk Róma, Róma az örök város. Szálláshelyünk a Város melletti Tiber Camping, ami egy igen komfortos kempingnek számít. Másnap ki kerékpárral, ki pedig a tömegközlekedés eszközeit használva indult neki a város meghódításának. Rómában a látnivalók száma nem könnyen meghatározható, rengeteg, nagyon sok, hihetelen mennyiségű, talán ezek a szavak amik sejtetni tudják a valódi helyzetet. A szűk kis római utak mentén lépten, nyomon előbukkanó terek, szökőkutak, épületek, építmények és szobrok percről-percre új csodával kápráztatják el az oda látogatót.

A Vatikáni  Múzeum bejárata és biztonsági rendszere leginkább egy ultramodern repülőtérhez hasonlít, a belső rész egyszerően lenyúgöző, bár a tömeg néha a budapesti 7-es buszt jutatja az ember eszébe. Az egymás után sorra következő szobákon s termeken keresztül a fő atrakcióhoz lehet eljutni a Capella Sistina-hoz, de hova az nagy rohanás. Szóval az egymásután következő végtelen hosszúságúnak tűnő termek nem kevés látnivalót mutatnak. Az oldalfalak végig díszítettek, van hol freskókkal, van hol faliszőnyegekkel s van hol szobrokkal, a plafon mindenhol festett a téma persze mindig valamilyen bibliai jelenet, furcsa lenne ha más lenne. A látogató itt megcsodálhatja Michelangelo és Raffaello illetve közvetlen tanítványaik legfőbb műveit. Elérve a már említett Szixtuszi Kápolnát, ami olyan sokmindenről nevezetes, hogy azt mind elmondani szinte lehetetlen, de talán a három fő dolog, hogy ott van a pápaválasztás, mikor is befalazzák a bíborosokat illetve fő kisérőiket és csak a fehér füst felszállta után engedik ki őket, illetve ott található az oltár fölötti több száz alakot ábrázoló freskó, illetve a plafon középontjában a Teremtés, Michelangelo egyik leghíresebb, ha nem a leghíresebb műve. Persze az egész kápolnában nincs egy cm²-nyi festetlen felület és őrök vigyázzák a csöndet illetve a fényképezési tilalmat.

A Vatikán után következzék ami Rómában sőt talán egész Olaszországban a leghíresebb a Szent Péter Tér illetve Szent Péter Bazilika. Bármelyik monumentalitásáról, szépségéről és díszítettségéről, annyit lehetne írni,  hogy kevés lenne arra a világ minden papírja, most röviden csak annyi, hogy a mi legnagyobb bazilikánk az Esztergomi Bazilika cirka a felébe elférne úgy ahogy van, de az ember ne csodálkozzon ilyeneken, ha a Föld legnagyobb templomában jár. A szabályos ellipszis alakú tér és körötte elhelyezkedő Bernini féle oszlopsor mind a földről mind pedig a kupola tetejéből megigéző látvány. A monumentalizmus szinte leteríti az embert.

A kupola alsó részéből sem csúnya képként terül elénk a bazilika belseje, de felérve a kupola csúcsába, miután az ember kifújta magát a 320 lépcsőfoktól, megnézheti a fővárost felülről. Ez tökéletes hely a további útvonal megtervezéséhez. A közelben Vatikán épületei és kertjei tárulnak elénk, a távolban pedig Róma a Tevere folyóval. A bazilikával kapcsolatos megszívlelendő tanács a hosszúnadrág viselete mert bizony nélküle nem engednek be a rend éber őrei, más kérdés, hogy még pénzért sem tudnak biztosítani semmilyen alkalmatosságot, aminek viseletével beengednének.

A városban tovább barangolva akadt még bőven látnivaló. De előbb talán néhány gondolat az olasz közlekedésről, amit legjobban Róma szemléltet. A városban nincsenek hatalmas szélességű sugárutak és soksávos körforgalom is viszonylag kevés. Ellenben a KRESZ szabályait sajátosan értelmező, talán éppen ezért dinamikusan és el kell ismerni nagyon hatékonyan közlekedő robogós rengeteg akik folyamatosan mozgásban vannak, piros lámpánál is csak addig állnak amíg erős keresztforgalom van. S, hogy kik közlekednek robogón? – Nos a tizenkétéves kislánytól, az ötvenes éveiben járó öltönyös üzletemberig, mindenki megtalálható a pakliban. Az autósok sem sokkal lassabbak, csak nem férnek el olyan kishelyeken. Hátra és oldalra senki sem néz, de előre mindenki nagyon figyel, így relatíve nincs sok baleset. Szóval ebben a közlekedésben jutottunk el a Colosseumig, láttuk a Kapitóliumot,  a Piramist, a Köztársaság Teret, a Spanyol Lépcsőt, a Forum Romanumot, számos szökőkutat és finom, tiszta, hideg viző forrásokat stb., egyszóval nem unatkoztunk, és nyugodtan mondhatjuk Róma  izgalmas és érdekességekben,  látnivalókban bővelkedő világváros.

Következő nap elhagytuk az Örök Várost és elindultunk a napi szálláshelyünkkel homlokegyenest ellentétes irányba, ugyanis kis kitérőt tettünk Tivoli felé. Tivoli városában volt aki a díszes, szökőkutakban gazdag kertet tekintette meg, és volt aki a vízeséseket vette célba nemhiába. A rövidke nézelődés után elindultunk újra, most már észak-nyugatra Piombino felé. De, hogy ez a nap se teljen izgalmak nélkül, a legkevésbé sem kisforgalmúnak nevezhető Római Körgyűrűn kaptunk egy defektet, de persze olyat ahol a kerék kissé összehajtogatta az acél sárvédőt. A hiba kijavításához egy kovácsműhelyre lett volna szükség, de mivel ilyesmi nem volt a mellény zsebünkben, így a Csengeri testvérek testierejét illetve a cirka fél kilós sátorcölöpverő kalapácsomat használva tettük újra mozgásra alkalmassá járművünket. Az aznapi út további részén betértünk egy gumisműhelybe, végre megpillantottuk a tengert és kora este elértük a Piombinoi kempinget. Éjszaka legyőztük az ismeretlen erdő elleni félelmünket, és áthatolván a sűrű, sötét rengetegen elértük a Tengert és ha már arra jártunk bele is mentünk egészen bokáig s persze ezt képileg meg is örökítettük. Másnap bekerekeztünk Piombino városába és vízre szálltunk, áthajóztunk Elba szigetére. Ha már ott jártunk megnéztük Napoleon Császár száműzetésének helyszíneit, ugyanis több villája is volt a száműzöttnek (a szegény). A kis sziget sok látnivalóval kedveskedik az odavetődött vándornak, különböző bástyák, várak illetve terek képében, de voltak akik inkább elindultak meghódítani a sziget legmagasabb csúcsát (1020 m) és állításuk szerint az ő útjuk is bővelkedett a természet álltal épített látnivalókban. A sziget illetve Piombino körbekerekezése után, elindultunk az aznapi célállomás Cecina felé. Az út hasonlóan az elkövetkező napokéhoz, egyszerüen csodálatos volt, ugyanis sok-sok km-en keresztül a tengerpart mellett haladtunk, ha kedvünk támadt leszáltunk a bicókról s a hullámokba vetettük magunkak majd megszáradtunk a beach-en és tovább tekertünk. Mindeközben észrevettük, hogy a környéken nincs nem lakott terület. Az egyik közighatár vége a következő település eleje, de semmi egyéb nem jelzi a változást. Végig a tengerpart mentén, hosszú kilométereken keresztül strandok, és egyéb vendéglátóhelyek váltják egymást, s persze az utak mentén parkoló, elmaradhatatlan robogó sor mint valami gát van jelen mindenhol.

Cecinába érve is meg kellett küzdenünk egy aprócska problémával, ugyanis a kemping ahová beérkeztünk, már csak egy idősödő s persze csak olaszul beszélő biztonsági őrrel tudott minket fogadni, aki az istennek sem akarta megérteni, hogy 9-en vagyunk, mert ő csak egy batár autót látott egy méretes utánfutóval meg három jelenlévő személyt… de Tilla egy erőteljes activityvel ismét megoldotta a problémát és felhangzott a „Halelujja”, végre az éber őr megmutatta a sátorhelyünket, aminek bozótos környékét egy kicsit átrendeztük parkolás közben, de sebaj jöhetett a krumplipucolás, a vacsora és az éjszakai fürdőzés. A másnap finoman szólva is henyéléssel telt, -ugyanis bárhová is mentünk a leghosszabb út sem tartott tíz percnél tovább-, sikerült az összes Csengeri csemeténél tovább aludnom, igaz nem sokkal, de ez így is nagy tettnek minősül. Aznap még lesétáltunk a tengerpartig, ez legalább 100 méter volt, majd némi fürdőzés után elbicajoztunk a helyi aquaparkhoz s ha már arra jártunk úgy gondoltuk kipróbáljuk, miért is ne. Hazafelé egy kis bevásárlás (megvettük a napi dinnyét), és vacsora után, majdnem nyugovóra tértünk, de előbb meglátogattuk az éppen ott zajló fajgyűlölet elleni fesztivált.

Másnap a már említett stílusban (bicajozás, fürdőzés, napozás, bicajozás) kerekeztünk Pisa di Marine városáig, és majdnem sikerült út közben találkoznunk néhány pajtásunkkal a livornói  világítótoronynál, de valaki az orrunk előtt körbekerítette. Érdemes megemlíteni, hogy ismét rátaláltunk az autópályára s ha már ott jártunk tekertünk is rajta pár km-t, az alagúti szakasz egy kissé félelmetes és veszélyes volt, de valahol érdekes és élvezhető is (legalábbis számomra), de mivel egy útfelfestő munkás értésünkre adta, hogyha nem térünk le a pályáról akkor bilincs csattan majd kezeinkkel, mivel úgy gondoltuk, hogy rendőri karpereccel nehéz a bicajt kormányozni így útirányt váltottunk. Este ha már a környéken jártunk megnéztük a tengeri naplementét, majd másnap ismét megnéztük, nem egy utolsó esti program, még a Barátok köztnél is jobb.

Következő nap Pisa városa, a Ferde Torony épületegyüttese és Lucca volt a megnézendő célpont. Pisát mindenki csak a tornyáról ismeri nemhiába, igazi remekmű s így ferdén még érdekesebb. A Miracoli tér a Dómmal a toronnyal, igazi turista látványosság. De érdemes egy mondatot magáról a városról Pisáról írni, kis folyójával, csöndes nyugodt kis utcáival azt a gondolatot ébreszti az arra járóban, hogy valami ilyesmi helyen lenne jó megöregedni. Továbbhaladva, egy hegyen és egy alagúton ismét átkelve Lucca városában kötöttünk ki. A modernebb külvároson persze csak áthaladtunk, minket a festői és szinte teljesen épen maradt vagy nagyon jól restaurált, városfallal körbevett óváros érdekelt. Lucca belülről tényleg festői, hangulatos, kávézók, fagyizók, aranyos és egyforma, szűk, kis utcák és templomok adják meg a városnak a feletébb kellemes hangulatát. A magas ház falak és szűk utcák miatt a többiektől elkeveredni sem túl nehéz, ez sikerült is, de cirka negyedórás „magány” után ismét csapatban tekertünk tovább és találtunk rá a város leghíresebb pontjára. A város címerében is szerepelő épületre ami a Mediciek itteni villája aminek tornyának a tetején egy fa éldegél békésen. Egy kör a városfalon és egy kis fagyizás után visszaindultunk a kempingbe és az érkezés után úgy éreztük talán az eddigi legfrankóbb napot töltöttük el. A következő nap volt az utolsó bicajos napunk, ennek megfelelően választottunk egy kicsit hosszabb távot, cirka 80 km-t. Maga a táv nem lett volna vészes de mivel megnehezítette a helyzetet, hogy időben szerettünk volna Vincibe érni, Leonardo da Vinci szülőházát és múzeumát megnézni. Ezért viszonylag rövid idő állt rendelkezésünkre az előttünk lévő útra. Még este elhatároztuk hát, hogy reggel korán kelünk így majd idejében el tudunk indulni.

Nagyon büszkék voltunk rá, hogy reggel tíz órakor sikerült útrakelni tartva ezzel a feszített ütemtervet. Az első kb. 65 km-el nem is volt probléma lankás egyenes út révén, utána viszont mivel az ideális legrövidebb úton óhajtottunk haladni ezért elég sok körforgalomnál és elágazásnál tanakodnunk kellett, hogy merre is, de nem tévedtünk el megérték hát a tanácskozások. Az út vége felé a szembe szél is feltámadt, persze azon a szakaszon éppen én haladtam elől, így mikor letértünk a főbb útról a kisebb hegyi szakaszokkal tarkított vidéken haladva (ez a szó itt kicsit erős), nem mindig sikerült nyeregben maradni. De egy sarki vendéglős kisegített minket, némi vízzel és útbaigazítással egy-kettőre elértük a cél állomást, ahol már az autós kiséret várt reánk. Leonardo szülőházában nem csalódtunk, a tavalyi Amboise-i múzeum látogatás után ismét rácsodálkoztunk zsenialitására. Innentől autóval jutottunk el Firenzébe a már ismert kempingbe, szerencsére még éppen volt időnk egyett csobbani a medencében. Másnap virradóra elérkezett az utazás napja, és borzasztó korán már reggel 6 órakor elindultunk ez szinte hihetetlen még így utólag is. Sajnos Velence alatt beleütköztünk az útfelújjításba így száguldás helyett inkább autóból ülve, de nem haladva néztük az elénk  táruló, panorámának nem nevezhető tájat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.