Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet… tartja a mondás Magyarországon, de a toszkán emberekre ez az állítás különösen igaz. Május végén virágáradatban pompázik ez a gyönyörű, dimbes-dombos környék, a pipacsok, muskátlik és sullák fürdenek a meleg napfényben…

Valamikor márciusban jött a vágy (ami időről időre felbukkan életünkben), hogy itt az ideje újra kiszakadni egy kicsit a hétköznapokból, az irodákból, a telefoncsörgésből, e-mailekből, a szmogból és a stresszből. A legjobban választottunk, azt hiszem - ez a tavasz végi 5 nap meghatározó élménnyé vált, amiből még hosszú ideig töltekezhetünk. Sajnos már itthon vagyunk, de néha azon kapom magam, hogy munka közben lélekben Vera asszony házában, a nyitott teraszon eszem a bazsalikomos paradicsomot, sajtokat, és prosciutto-val megpakolt kenyeret, vagy éppen valamelyik hegytetőn magasodó tornyos-ódon-romantikus városkában kószálok a macskaköves, szűk kis utcákon, és mohón szívom magamba kis trattoriákból szálló  sajtok, pizzák és tészták illatát.

Viki honlapját teljesen véletlenül találtam meg, és a segítségével végül sikerült szállást foglalnunk egy olyan fantasztikus helyen, amit eddig csak filmekben láttam.  Kérlek nézzétek el nekem, hogy a kis beszámolómban nem elsősorban a nevezetességeket, történelmi helyeket mutatom be – hisz ezt sokan, sokféleképpen megtették már előttem – inkább blogszerűen, az élményeinket, hangulatokat, pillanatokat örökíteném meg.

2012.május 23

Hajnali 4kor ébresztő, jajjjj nagyon korán van még, de 12 órás út áll előttünk, és szeretnénk „emberi” időben megérkezni, szóval erőt kell venni magunkon, gyors kávé, zuhany, kipakolás az autóba, macskát megszeretgetni, házat bezárni, mehetünk!    

Peti hősiesen gyűri lefelé a kilométereket, én megveszem az összes létező csajos és pletykamagazint az egyik benzinkúton, és Szlovénián keresztül délutánra el is érjük az olasz határt. Fény az alagút végén, már csak 250 km, 200, 150… És amikor már csak néhány km van hátra, megállunk az első fotók kedvéért az út mellett. „vigyázz, ne lépj a sár…ba”  - hallom Petit, de késő, a világoskék papucsomat elnyeli a cuppanós sár… J Normál körülmények közt biztos plafonon lennék, de itt még ez sem érdekel,kihalászom a papucsot, gyors lábbelicsere, fotók, és megyünk is tovább, pár perc múlva pedig megérkezünk Vera édeni házába.

 Egy kis mellékúton van, csend és nyugalom fogad, illetve a mosolygós asszony, aki kedvesen invitál minket otthonába. Angolul próbálunk kommunikálni, látszik, hogy most tanulja, bizonytalanul keresgéli a szavakat, amit nem tud, azt olasszal pótolja (ezt meg mi nem értjük, de elboldogulunk). A főépület egyik emeleti szobáját kapjuk, a „Caterina” nevűt, ahol egy hatalmas ágy, kényelmes kanapé, hosszúkás fürdőszoba, régi csillár és komódok fogadnak…és 18 fok, ami a kinti meleg után jólesik, de éjjel azért kell a 2-3 takaró. Nyáron egy megváltás lehet, a kőépület biztosan jól tartja a hűvöset. Az egész helyen egyedül vagyunk, nincs még más vendég, a közös konyha és a terasz is csak a miénk. Innen egyébként fantasztikus a kilátás a környező dombokra, még mindig nem térek magamhoz, el sem hiszem, hogy itt vagyok.  Egy kis magyar ajándékcsomaggal kedveskedünk a háziaknak, bor, lekvár, méz és szörp lapul a táskában, Vera meghatódik  és azt mondja, „koszonom”… Jó ezt hallani.

Bár kérhettünk volna vacsorát Veránál (heti 3x főz a vendégeknek kérésre), de mivel nem tudtuk  mikor érünk ide, így olasz útiszótáram segítségével elmakogom Verának, hogy vacsoráznánk egy étteremben. Ő nagy mosollyal nyugtázza kissé szerencsétlen próbálkozásom, és kezünkbe nyom egy névjegykártyát, Il Merlo felirattal, amivel tudtán kívül (vagy talán sejtette…) egy újabb meghatározó emlékkel gazdagít minket, hiszen ez a  kis pizzéria-étterem jellegű hangulatos kis hely ittlétünk minden napján biztosította nekünk a nap utolsó fénypontját. GPS nélkül próbálunk eljutni, „úgyis közel van!” felkiáltással, megállunk Casole D’Elsában pár percre (Lano falu mellett van, ahol Vera lakik), és ott egy picit elkavarodunk. Már majdnem feladjuk, hiszen nagyon éhesek vagyunk, és számtalan másik étterem mellett megyünk el, de mivel Vera foglaltatott asztalt, nem tehetjük meg, hogy máshol vacsorázunk. Végül egy kis technikai segítséggel megtaláljuk, és stílszerűen pizzát rendelünk. A pincér (mint kiderül a tulaj is egyben), Vincenzo a világ legjobb vendéglátósa címet is birtokolhatná, széles mosollyal, hangos Bouna sera-val és óriási gesztikulációval sürög-forog a vendégek körül, rendelésfelvételnél leül hozzánk, Do you speak English? kérdésemre hamiskásan mondja: Sometimes… (hozzátenném, szinte tökéletes angolsággal beszél, de ő is előszeretettel keveri bele a saját anyanyelvét, nem is annyira véletlenül).  Elkövetem azt a hibát, hogy rutinból majonézt és kethup-ot kérek a pizzához, szerintem totál hibbantnak néz, értetlen pillantásától kicsit elszégyellem magam, és eszembe se jut többet ezzel próbálkozni Olaszországban. Ettől függetlenül megkapom, a majonéz furcsán kapros ízű, a ketchup olyan mint itthon, de az az igazság, hogy nem is kell a pizzához,annyira finom. Érdekes, hogy míg itthon fél órát is várunk egy pizzára, itt annyi időnk sem volt, hogy megigyunk egy fél pohár bort, kb. 5-6 perc alatt az asztalon gőzölgött a papírvékony finomság.

Az este végére egészen összebarátkozunk Vincenzóval, olyannyira, hogy kínálgatni kezd Limoncelloval és Grappával, Peti elfogad egyet, én nem bírom az ilyen italokat sajnos J. Vincenzo nem számolja fel az árát, ellenben innentől kérdés nélkül, lelkesen szervírozza minden este, és az árát továbbra is lehagyja a számláról. Az alkoholfogyasztásra vonatkozó kérdésünkre Vincenzo lazán legyint, és azt mondja, itt nincs kontroll, nyugodtan ihatunk egy kis sört vagy bort, belefér. Esetleg nagyvárosban, de itt nem. Fáradtan, de elégedetten megyünk vissza Verához, és úgy alszunk másnap reggelig, mint akit agyonütöttek.

2012.05.24

Reggel a beszűrődő napfényre ébredünk, meg a távolban legelésző birkák hangjára. Kellemes meleg van odakint, mezítláb slattyogok ki a teraszra, és ott kávézok. Vera az első neszeinkre megjelenik, nagyon diszkréten, és kikészíti a reggelit, édes sütemények, kekszek, tea, tej, paradicsom, sajt, kenyér, prosciutto sonka, vaj, és ez napról napra csak fokozódik.

Reggeli után a lépcsőn egy vöröses cicába botlok, aztán meglátom a hasonmását, kényelmesen heverésznek a rózsabokrok tövében. Nemo barátságosabb, Andy viszont eléggé félénk, nagy macskás vagyok, és örülök, hogy itt is hódolhatok a kis öntörvényű szőrmókok iránti szenvedélyemnek J

Elindulunk első kis körutunkra, a mai célállomások Lucca, Pisa és Cesina, végül még Volterra is belefér. Nagyon kell figyelni az úton, mert hiába a navi, de ha kicsit belassul és későn reagál, elég rendesen meghosszabíthatja az utat. Nekünk 1 óra pluszt jelent egy elnézett kereszteződés, mivel bekeveredünk Firenzébe. Őszintén szólva ezt a várost ki akartuk hagyni a túrából, és nem is állunk meg, kicsit Budapest feelingem van. Autók tömkelege, lépésben haladunk, az olasz sofőrök finoman fogalmazva elég bátrak, a robogósok meg még bátrabbak. Töménytelen mennyiségű kétkerekűn közlekedő sofőr cikázik az autók közt, szóval óriási megkönnyebbülés, mire végre kijutunk. Luccába érve az óvárosi rész előtt letesszük az autót (a parkolási díjak nem vészesek), és sétálunk. Szinte sehová nem hajthatunk be mezei sofőrként a fallal körülvett városrészekbe, csak az engedéllyel rendelkezők mehetnek be autóval, de nem is baj, nem nagy távolságokról beszélünk, és egyébként is le kell mozogni azt a rengeteg szénhidrátot, amit itt megeszünk.

A városka nem túl nagy, de nagyon hangulatos, van egy olyan torony, aminek a tetején fák vannak, fel is megyünk (persze fizetős), és a látvány bőségesen kárpótol minket a végeláthatatlan lépcsősor megmászásáért. Fentről érdekes dolgokat látunk, pl. kis házakat a rendes házak tetején, hihetetlen…(Arra kíváncsi lennék, hogy az ott lakók hogy mennek fel oda?!) Kicsit sétálunk még, iszunk egy kávét,  aztán folytatjuk az utat Pisába.

Beérve már igencsak éhesek vagyunk, megállni nem nagyon tudtunk rendes étteremnél, szóval beérjük egy gyors McDonald’s-os ebéddel. A parkolóban néhány néger srác lézeng, szabályosan ránk tapadnak, elkísérnek az automatához, és kínálgatják az árujukat. Később Viki megnyugtatott, hogy ártalmatlanok, nem okoznak bajt, de attól való félelmemben, hogy ha visszautasítjuk, kárt tesznek az autóban, megvesszük tőlük életünk legdrágább zsebkendőjét, 2 euróért (ennyiért 300 db kamillás Zewát veszek itthon J).

Belépve a kapun elénk tárul az ismerős kép, érdekes érzés olyan helyen lenni, amit milliószor láttál már képeken. Mintha belépnél egy könyvbe… És igen, a torony tényleg ferde J És a turisták TÉNYLEG úgy fotózkodnak, mintha tartanák a tornyot, vicces látvány, az biztos. Elsétálunk a torony aljáig, szinte hihetetlen, hogy nem dől el, bár utánaolvasva azért elég rendesen bebiztosították az épületet. Eszek egy igazi olasz fagyit, nagyon finom, tényleg tudnak valamit! A parkolóban a srácok még ott vannak, az egyik szelíd bambasággal kéri a jegyünket (még 1 óráig érvényes), persze odaadjuk. Nevetve figyeljük, hogy azonnal elkezd vele üzletelni…

A következő állomás – csak hogy ne maradjon ki a programból – a tengerpart, bár fürdeni még hideg, de nem mehetek haza úgy, hogy legalább térig ne menjek bele J

Cesina felé vesszük az irányt, fúj a szél, de kellemes idő van, sokan napoznak a parton. A parkolásért itt nem kell fizetni, leülünk egy parti kis bárban és birro-t rendelek. What??-kérdez vissza a csapos, én meg magabiztosan megismétlem: Birro, per favore. Nem érti. Peti angolul kéri: Beer, please!  Jaaah, hogy birra! Mosolyogva mentegetőzik, nem tudta, hogy most komolyan burro-t szeretnék-e (vaj..) vagy vino-t (bor), merthogy ő nem

A bárban ücsörögve ismét fájó irigység kap el, a tenger zúgása, a melengető napfény érzése, a olasz gyerkőcök vidám sikongatása a parton, a kutyát sétáltató idős pár látványa mind-mind azt sugallja, hogy engem tuti rossz helyre pottyantott a gólya… Annyira szeretnék itt maradni örökre, lehet, hogy meg is kérem Vincenzo-t, hogy vegyen fel az éttermébe konyhalánynak J

Cesinából átmegyünk Vadára, bár utóbb kiderül, hogy egy kicsivel kellett volna csak arrébb mennünk, hogy a vakítóan fehér homokos strandra jussunk, ez kimaradt, de majd legközelebb. Persze a tengerbe gázolás térdig itt sem maradhatott ki.

Késő délután indulunk tovább, Volterra felé vesszük az irányt. Twilight rajongóknak kötelező, itt játszódik ugyanis az a jelenet, amikor a tinilányok kedvenc vámpírja nagy bánatában, fittyet hányva minden vámpírszabályra úgy dönt, hogy kilép a fényre, és ezzel kivívja azt, hogy a Volturi klán darabokra szedje… Hogy tényleg itt forgatták-e, azt nem tudom, mindenesetre az írónő tökéletes helyszínt választott a tekintély, az erő és a misztikum érzékeltetésére. Mélygarázs áll rendelkezésre a város kapujánál, a látvány a dombról lenyűgöző, belül a város szintén. Valahogy nem a romantikus kis hangulat kap el, mint a legtöbb toszkán városban, hanem egy erőteljes jóleső borzongás, egyébként is hűvös van, mert az épületek sötét árnyékként magasodnak a fejünk fölé. Mindkettőnknek nagyon tetszik ez a város, ezt nem érdemes kihagyni.

Estefelé érünk vissza Verához, éhesen, fáradtan, kicsit lerogyunk a teraszon, és erőt gyűjtünk az estére, ismét Vincenzóhoz készülünk. Vera nagyon kedves, érdeklődik, milyen napunk volt, és bort hoz nekünk ajándékba. Eredetileg Elbára mentünk volna pénteken, de végül lemondunk róla, kicsit körülményesnek tűnik, az időnk pedig nagyon kevés. Kompozni lassú, de jó az, ha autó van alattunk, mert könnyebben mozog az ember. A hajó gyorsabb, de akkor meg nem nagyon tudsz bejárni semmit, ráadásul igazodni kell menetrendhez, ez pedig nem igazán nekünk való. Ha nem érezzük jól magunkat, megyünk onnan és kész, ha viszont jó egy hely, nem akarom ott hagyni akkor, amikor a menetrend előírja… Talán kicsit háklisak vagyunk ilyen szempontból, de én szeretek szabadabban mozogni, főleg ha kevés az időnk. Márpedig ez után az út után bizton állíthatom, hogy Toszkánára nemhogy 5, de még 50 nap is kevés lenne. Tehát Vera tanácsát kérjük, aki Cortonát és környékét ajánlja, ad könyveket és térképeket, angol nyelven is. A két gatto (cica) el nem mozdul a lába mellől, talán csak annyira, míg akrobatikáznak egyet a tetőn. Reménytelen a ciccegésem, nem értik, végülis olasz macskák… 

Vincenzo ismerősként, széles mosollyal fogad, ugyanahhoz az asztalhoz ülünk (furcsa mód minden nap szabad volt ez az asztal, pedig nem foglaltuk le előre soha). Same time, same place…vigyorog ránk, és már hozza is a grappát Petinek, kérdés nélkül. Kipróbálunk egy újabb pizzakölteményt, Peti csípős pizzájáról lemarad ugyan a csípős szalámi (a lényeg), de kedvenc vendéglátósunk hamarabb reagál minthogy észrevennénk, és már pótolja is a hiányosságát. Édességre vágyunk, nem tudunk dönteni a 3 féle házi süti közül, de Vincenzo egy pillanat alatt az asztalunkra varázsol „egy kis kóstolót” az összesből, ez 3 nagy szelet mennyeien omlós és habkönnyű sütit takar, vaníliás, marcipános és csokis. A csokis viszi a pálmát, de mindegyik nagyon különleges, és 1 adag árát fizetjük csak. Hát igen, ismét megállapítom, hogy ez a pasas nagyon érti a dolgát, lehet, hogy a grappán és a sütin bukott 3-4 eurót, viszont megnyert magának minket 4 estére 30-35 eurós  átlag bevétellel, hisz eszünkbe sem jutott máshol vacsorázni egyik nap sem. Vacsi után a 2 férfi nagyon egymásra talál, mivel kiderül, hogy olasz barátunk legalább annyira bolondul a rally versenyekért mint Peti, aki el is határozza, hogy februárban biztosan elmegy a San Remo-ban rendezendő rallyra.

2012.május 25.

Reggel a 2 vörös gatto ismét a tetőn viháncol, a reggelink hasonlóan finom, kicsit más, mint előző nap, erre Vera nagyon figyel. Végre látjuk Mauro-t is, Vera férjét, kedves, de távolságtartó. Mókás, ahogy a gumicsizmájában bóklászik a ház körül, dolgozgat, talicskát tologat, egyszóval éli szokásos mindennapjait. Peti hangos Buona sera-val (jó estét) köszön oda neki, ezzel meg is alapozza a jó hangulatot, nem megy nekünk ez az olasz J Mauro hangosan felnevet, odabólint, biztos gondolja magában, hogy atyaaég, már megint két idióta turista…

A Vera által favorizált Cortonában kezdünk, hasonló, és mégis más, mint az eddigiek. Érdekes, hogy mindegyik város tud újat és egyedit mutatni, nem unsz rá a városnézésre. Egyébként hangulatban leginkább Volterrához hasonlítanám, ugyanolyan tekintélyes és büszke, de itt egyértelműen reggeli hangulat uralkodik. A kávézók zöme még zárva, vagy éppen nyitnak, az üzletek, szuvenírboltok előtt elindul a kipakolászás, sepregetés, és friss capuccino illata száll. Cortona a kutyák városa, egyértelműen, 10 méteren belül 3 kutyiba botlunk bele, persze mindegyiket meg kell simogatni, nagyon barátságosak. A gazdáik a boltjaikban ülnek, az ebek pedig hosszú pórázon, vagy szabadon őrzik a territóriumot. Volterra mellett ez a város lett az egyik favoritom.

A következő hely Montepulciano, hááát, hogy őszinte legyek, nem lett a kedvencem, de ez nem a város hibája. Először is a balerinacipő, amit reggel felvettem, baromira kikezdi a lábam, minden lépés rosszul esik, mivel elég meredek utcák vannak, felfelé kell caplatni, és csúszkál a lábam a cipőben. Plusz nagyon melegem van, reggel borongósnak tűnt az idő, délre viszont fülledt meleg lesz, szomjas vagyok, sehol egy wc, és nincs igazán látványos főtér, csak egy kisebb, bár a kilátás szép. Szóval nyűgös vagyok egy kicsit, és már éhes is, de mivel nem volt sok aprónk, ezért a parkolásunk is lejáróban van, már nincs idő kajálni. Alig várom, hogy a kocsihoz érjünk, szegény Montepulciano, rossz passzban kapott el…

Pienza következik, a parkolással megküzdünk rendesen, pedig ez nem volt eddig jellemző, mindig találtunk jó helyet. Szép város, ez tény, de ő sem kápráztat el. Itt éppen a sziesztás időszakban vagyunk, meglátok egy teraszos éttermet, de mikor odalépünk a sráchoz, hogy ebédelnénk, közli, hogy zárva vannak. Az szép… 1 órakor, egy étterem, és éppen bezár. Hát, oké, próbálkozunk tovább. Sikerül egy hotelhez odakeveredni, ahonnan először kijövünk (első bejárat), mert tuti, hogy baromi drága. Aztán egy bárban megkérdezem, hogy van-e valahol egy teraszos étterem, ahol ehetnénk, útbaigazítanak, és egy szép kis kertes-árnyas részhez érünk…ami a hotel másik bejárata! (a hátsó) Most már mindegy, együnk, sóhajtunk fel, aztán enyhe rosszullét kezd el kerülgetni az árak és választék láttán. Kb. 15 féle kaja, nem sok, de annál puccosabb, különféle gombamártásos, humusszal meghintett 153,7 fokon grillezett articsókapürés kagylóhéjba töltött galambköröm és társai, 20-25 eurótól kezdődően…

Kétségbeesve kérdezem a pincértől, hogy vajon lehetséges lenne-e, ha nem sértem meg a kedves séf urat, hogy elkészítsen nekünk egy hagyományos bolognai spagettit, vagy ilyesmit… Nem lehetséges. Hát jó, akkor együk a legkevésbé bonyolultat, ami borzasztó cifra neve ellenére egyszerű sajtos tésztát takar (20 euró), én egy nyúlragus spagettit eszek (szintén 20 euró körül van). A nyúllal nincs bajom, gyerekkoromban sokszor ettem, szeretem az ízét, és nem is rossz ez sem. De azért kicsit durva, hogy majd’ 50 eurót otthagyunk 2 tányér tésztáért, 1 sörért meg egy pohár borért, illetve 1 kóláért, míg Vincenzónál 30 euróból megvan 2 pizza, bor, sör, üdítő, süti, stb. És jóllaksz. Itt nem laksz jól, mert az adag - 5 csillagos hotelnek megfelelően – egy ötévesnek sem lenne elég, nemhogy egy felnőttnek. Szép, jól mutat a tányéron, de ennyi.

A következő hely nincs betervezve, Peti látja meg a dombtetőn magasodó tornyot és a kicsiny városkát, elindulunk az irányába, és könnyedén meg is találjuk. Gyanús, gyanús, nincsenek autók, a városkapun nincs behajtani tilos tábla, néhány idős olasz bácsi ücsörög és beszélget a fa alatt. Peti nagy hévvel be is hajt, hát ha már lehet, ugye… Na, ez rossz ötlet volt, ez hamar kiderül. Az utcák nagyon szűkek, jön egy autó mögöttünk, megfordulnánk, de nem tudunk, a sok manővernek az eredményeképpen pedig nekitolatunk egy picit a falnak… Az autóban nincs kár, egy kis festékleverődés, de tök hülye turistának érzem magunkat, gyorsan kimegyünk a városkapu elé, és ott parkolunk le.

A néhány utcácska olyan, mint egy szellemváros. Embert alig látunk, turista nincs, de annyira bájos és hangulatos az egész, mintha egy mesebeli kis díszletben sétálnánk. Főteret sem találunk, és alig pár perc alatt bejárjuk a helyet, tényleg nagyon édes. A szokásos virágáradat itt is jelen van, le is fotózom az egyik ajtót, mire kijön egy idős néni. Zavarba jövök, scusi… és elhátrálok az ajtótól, a világért sem akarom zavarni, de ő láthatóan örül, hogy tetszenek nekem a virágai, és kedvesen, mosolyogva int, hogy nyugodtan fotózzak. Egyébként is jellemző ez a barátságos magatartás az olaszokra, legalábbis akikkel találkoztunk, mindenképp. Lehet mondani, hogy a turizmus miatt, de például a néninek semmi haszna nem volt belőlünk, mégis nagyon nyitott és barátságos volt.

Gyors kalkulálás a GPS-en, sajnos Orbetello nagyon messze van innen, Vera térképén még szemeztem vele, de így késő délután már nem akarunk 3 órát utazni, aztán vissza ugyanannyit. Sajnos Elba mellett ez is kimarad, de majd legközelebb.

Még Castiglione del Lago belefér, egy hatalmas tó, hajókázni is lehet, vannak rajta szigetek, de mi csak a stégig megyünk. Szép hely, de a tenger kétségtelenül szebb.

Az estét ismét az Il Merloban töltjük, ezúttal valamilyen tésztára vágyunk, nem hiszem el, hogy ne lehetne valami normális bolognai spagettiszerűséget enni Olaszországban… De lehet. Érdekes, de Vincenzonál sincs az étlapon, viszont szívesen elkészítik nekünk, azt mondja. És így is lesz, isteni az íze, bár nekem a puha reszelt trappistát egyszerűen nem tudja pótolni a száraz parmezán, hiába ez az eredeti olasz. A grappa menetrendszerűen érkezik, és a sütit sem hagyjuk ki, a csokis nyer mindkettőnknél.

Vacsi után az étterem előtt beszélgetésbe elegyedünk egy angol bácsival, nagyon aranyos és közvetlen. Valami baj van a lábával, erősen sántít, hellyel kínáljuk, de nevetve elutasítja, jólesik az álldogálás.  Tudja, hogy úgy néz ki, mint aki be van rúgva, de szerinte a fő baj az lehet, hogy egy kicsit mintha öregedne már J Jó fej, visszatérő vendégei a feleségével Toszkánának, 1 hétig maradnak, de sajnos ez az utolsó estéjük itt.

Egy éhes (bár jó húsban lévő), borzasztó hangosan nyávogó gatto is feltűnik a színen, Vincenzót nem hatja meg a kérlelésem, hogy dobjon neki pár falatot, szerinte a környék összes macskája ide járna innentől.

2012.május 26.

Borús a reggel, várható volt az eső, de a reggeli bearanyozza a nap kezdetét. Nem is hiszem el, omlett, grillezett kolbászkák és torta (!) a mai reggeli. A torta egy aranygaluska jellegű, piskótatésztás, vaníliakrémes finomság, porcukorral meghintve. Omlós, lágy, hiába, Vera nagyon ügyes háziasszony. Még előző nap lebeszélünk Vikivel egy találkozót San Gimignanoban, oda indulunk reggeli után.

A parkolás nehézkes, 2 kapu van, akkor mehetünk be, ha kijön a kijáraton egy másik, mert tele van. Okos rendszer, csak ha éppen nem akar senki távozni, feltorlódhat a sor. Ahogy beérünk a városba, elkezd esni az eső, egy kávézóba húzódunk be, ott várjuk be Vikit. Kitűnik a tömegből, magas, vékony, szőke, elegáns… és igen!!! Egy pici kutyit tart a karjában! J Azonnal lecsapok rá, 4 és fél hónapos tömény rosszaság (ha jól emlékszem, Lina, Viki javíts ki ha rosszul tudom), eltelik egy kis idő, mire megnyugszik. Jót beszélgetünk, érdekes dolgok derülnek ki az olaszokról (de mindent elolvashattok az oldalán). Mire elbúcsúzunk, a nap is kisüt, sétára indulunk. Ez a város is nagyon hangulatos, még egy igazi olasz menyasszonyt is látunk a főtéren.

Utunkat folytatva Monteriggioniba megyünk át, nem kell sokat autóznunk. Amit olvasok róla, tökéletesen igaz és jellemző, a város mintha megragadt volna a középkorban. Az épületek, a hangulat, még a városfalra is felmegyünk, ami egyébként nem ajánlott tériszonyosnak… Én az vagyok, parázok is rendesen, de túlélem. Megebédelünk, nem olcsó, asztaldíjat fizettetnek velünk, fejenként 2 euro… Én inkább a borravaló híve vagyok, de kinek mi ugyebár. A kaja finom egyébként, tagliatte raguval.

A napot Sienában zárjuk, mint „fénypont” úgymond, bár rosszul indul a látogatásunk. Nagy város, sok kapuval, és nehéz eldönteni, hol lenne célszerű megállni. Tulajdonképpen mindegy, mivel minden kaputól legalább 1 km-t kell sétálni, hogy a város szívébe jussunk. Itt jegyezném meg, hogy a parkolóautomaták csak érmét fogadnak el, mi sokadjára futunk bele abba a hibába, hogy nincs elég vasunk. Végül egy angol turista megszán, és végre hozzájutunk a parkolójegyhez. Egy kis sikátorból keveredünk ki a Piazza del Campo-ra, és hát a látvány …DÖBBENETES.

De tényleg, hab a tortán, hatalmas placc, a kövön milliónyi turista heverészik, és az érzés magával ragadó. Persze a giccsparádé itt is jelen van a kínai bazárosok jóvoltából, annyira nem illik a képbe, de hát a turizmus nagy úr.  Fagyizok egyet, barangolunk és szuvenírre vadászunk, csak hogy legyen egy kis emlék. A szokásos hűtőmágnest és a 2 Toszkánás bögrét beszerezve hazaindulunk, hogy utolsó pizzánkat elfogyasszuk Vincenzo-nál.

Már most fáj a szívem, fájó szívvel nézem az utolsó naplementét Vera teraszán, aztán fél óra múlva már az Il Merloban falatozunk. Kedvenc olasz pincérünk szokásos formáját hozza, bár kevesebb ideje jut ránk, mivel szombat este lévén a hely zsúfolásig tele van. De a szokásos kis asztalunk hűségesen várt ránk érkezéskor. Fotózkodunk egyet, hogy legyen emlékünk, ő pedig kedvesen búcsúzik, örül, hogy megismert és reméli visszatérünk egyszer.

Veránál összepakolok, hogy ne reggel kapkodjunk, és álomra hajtjuk fejünket, holnap hosszú lesz az út…

2012. május 27.

…sőt, sokkal hosszabb, mint gondoltuk, de erről később.

Reggel ébredésünk után Vera a szokásos sertepertélésével érkezik és isteni reggelit készít, zöldséges omlett, sonka, paradicsom, sajtok. Mauro is megjelenik a fűnyíróval, rendes volt, megvárta míg felébredünk. Reggeli után elbúcsúzunk Verától, olívaolajat és cseresznyebefőttet kapunk tőle, saját készítésűek természetesen.  Integet addig, amíg lát minket, örülök nagyon, hogy őt választottuk.

Eredetileg Velencébe is el szerettem volna jutni. Peti már volt 2x, én még soha, de az itthoniak azzal riogattak, hogy a Pünkösd miatt biztos nagyon sokan lesznek vasárnap, de mint kiderült, Olaszországban nincsen Pünkösd. Peti továbbra is borúlátó Velencét illetően, hiszen egyrészt szerinte csalódni fogok, másrészt neki kell vezetnie, és szeretne normális időben hazaérni. Hosszas unszolásomra beadja a derekát, de feltétele, hogy maximum két órát töltsünk ott, illetve ha úgy látjuk, hogy rengetegen vannak a környékén, azonnal megyünk tovább. Beleegyezek, szerencsére (?) nincs tömeg, így egy Tronchetto nevű helyen egy parkolóházban hagyjuk az autót. Tronchetto, Tronchetto… mormolom, hogy biztos visszataláljunk. Felszállunk egy vízibuszra, itt már feszültek vagyunk kicsit, ugyanis kb. fél órát ácsorgunk a tűző napon és egy levegőtlen váróban, hogy feljussunk egyre. Ha a sofőr (kapitány?) úgy látja, hogy több ember nem fér fel, megálljt parancsol és várhatunk újabb 10 percet. Végül csak elérünk a Szent Márk térig, egy kicsit tényleg csalódott vagyok, galamb nem olyan sok, mint hittem, szemét és bűz annál inkább, hömpölygő tömeg, kínai bazár és kis üzletek tömkelege. Szép, szép, de a nyugodt, hangulatos, békés és szívmelengető dimbes-dombos táj és elbűvölő kis városok után úgy érzem magam, mintha egy árnyékos-virágos falusi kertből kihajítottak volna a forró betonplaccra egy óriási nagyváros legzsúfoltabb utcájára az autók közé, a szmogba és zajba. Beljebb megyünk, a tömeget leszámítva ez jobb egy kicsit, a gondolások,a házak közti  víz látványa már barátságosabb. Iszunk egy üdítőt egy olyan helyen, ahol csak úgy lehet leülni, hogy minimálisra húzod össze magad a kis padon, annyira szűk a hely. Közös egyetértéssel úgy döntünk, hogy induljunk, mert elég volt ennyi Velencéből.

 És itt elkezdődik a „kálváriánk”, amit nagyon szívesen kihagytunk volna mindketten. Na, hova is kell mennünk? Húúú, T betűs és valami cselló hangzású a vége… Kiírva a megállóban: Trecello, ez az, jó helyen vagyunk! Még meg is kérdezzük, hogy ezzel ugye eljutunk Trecello-ba? A hölgy bólogat, először Murano, Burano, mondja, és utána Trecello. Szuper. Felszállunk, és elindulunk. Az ellenkező irányba, mint ahonnan jöttünk. Némi nyugtalanság vesz rajtam erőt, de csekkoljuk a vízibuszon is, jó az irány elvileg. És csak megyünk és megyünk és baromi messze kerülünk az indulási ponttól. Aztán a hajón megkérdezzük megint, azt a választ kapjuk, hogy át kell szállnunk. Át kell szállnunk?! Valami nem oké. Leszállunk ott, ahol elvileg át kell szállnunk, és ott teljesen bekavarodunk. 3 ember 3féle buszt mond, amire fel kell jutnunk. Végül megunom, és azt kérdezem, hogy hogyan jutunk el a nagy parkolóházba, ami Trecelloban van. Trecello?-néz rám a pasi furán. You mean Tronchetto, si? Ajjajjj… Hát ez volt a baj, a fene enné meg ezeket a hülye egyforma hangzású neveket… Tanács: Mindig fel kell írni valahová az indulási pontot, ha nem akarunk eltévedni egy idegen helyen! Szerencsére így már megoldódni látszik a probléma, hálistennek újabb 14 euróért új jegyet is kell váltanunk, mert az előző időközben lejárt… Felszállunk, röpke ¾ óra után ismét át kell szállnunk, és onnan még negyedóra. Végre visszajutunk a kocsihoz, és magunk mögött hagyjuk Velencét, és lassan Olaszországot is. Arrivederci szépséges Itália, visszajövünk még, ígérem…

Hajnali 3ra érünk haza Nyíregyházára, és arra jöttem rá, hogy egyáltalán nem hiányzott a tv, az internet, tökéletesen elvoltam anélkül, hogy tudtam volna, mit esznek éppen az ismerőseim, honnan csekkolnak be, vagy éppen milyen státuszban van a kapcsolatuk, nem foglalkoztunk azzal, hány száz e-mail van a postafiókunkban és hogy a főnökünknek éppen milyen projectet kell megoldani, lehetőleg tegnapra. Lehet másképp is élni, erre nagyon jó példa az olasz emberek mentalitása.

Visszatérünk… JAki a virágot szereti, rossz ember nem lehet… tartja a mondás Magyarországon, de a toszkán emberekre ez az állítás különösen igaz. Május végén virágáradatban pompázik ez a gyönyörű, dimbes-dombos környék, a pipacsok, muskátlik és sullák fürdenek a meleg napfényben…

Valamikor márciusban jött a vágy (ami időről időre felbukkan életünkben), hogy itt az ideje újra kiszakadni egy kicsit a hétköznapokból, az irodákból, a telefoncsörgésből, e-mailekből, a szmogból és a stresszből. A legjobban választottunk, azt hiszem - ez a tavasz végi 5 nap meghatározó élménnyé vált, amiből még hosszú ideig töltekezhetünk. Sajnos már itthon vagyunk, de néha azon kapom magam, hogy munka közben lélekben Vera asszony házában, a nyitott teraszon eszem a bazsalikomos paradicsomot, sajtokat, és prosciutto-val megpakolt kenyeret, vagy éppen valamelyik hegytetőn magasodó tornyos-ódon-romantikus városkában kószálok a macskaköves, szűk kis utcákon, és mohón szívom magamba kis trattoriákból szálló  sajtok, pizzák és tészták illatát.

Viki honlapját teljesen véletlenül találtam meg, és a segítségével végül sikerült szállást foglalnunk egy olyan fantasztikus helyen, amit eddig csak filmekben láttam.  Kérlek nézzétek el nekem, hogy a kis beszámolómban nem elsősorban a nevezetességeket, történelmi helyeket mutatom be – hisz ezt sokan, sokféleképpen megtették már előttem – inkább blogszerűen, az élményeinket, hangulatokat, pillanatokat örökíteném meg.

2012.május 23

Hajnali 4kor ébresztő, jajjjj nagyon korán van még, de 12 órás út áll előttünk, és szeretnénk „emberi” időben megérkezni, szóval erőt kell venni magunkon, gyors kávé, zuhany, kipakolás az autóba, macskát megszeretgetni, házat bezárni, mehetünk!    

Peti hősiesen gyűri lefelé a kilométereket, én megveszem az összes létező csajos és pletykamagazint az egyik benzinkúton, és Szlovénián keresztül délutánra el is érjük az olasz határt. Fény az alagút végén, már csak 250 km, 200, 150… És amikor már csak néhány km van hátra, megállunk az első fotók kedvéért az út mellett. „vigyázz, ne lépj a sár…ba”  - hallom Petit, de késő, a világoskék papucsomat elnyeli a cuppanós sár… J Normál körülmények közt biztos plafonon lennék, de itt még ez sem érdekel,kihalászom a papucsot, gyors lábbelicsere, fotók, és megyünk is tovább, pár perc múlva pedig megérkezünk Vera édeni házába.

 Egy kis mellékúton van, csend és nyugalom fogad, illetve a mosolygós asszony, aki kedvesen invitál minket otthonába. Angolul próbálunk kommunikálni, látszik, hogy most tanulja, bizonytalanul keresgéli a szavakat, amit nem tud, azt olasszal pótolja (ezt meg mi nem értjük, de elboldogulunk). A főépület egyik emeleti szobáját kapjuk, a „Caterina” nevűt, ahol egy hatalmas ágy, kényelmes kanapé, hosszúkás fürdőszoba, régi csillár és komódok fogadnak…és 18 fok, ami a kinti meleg után jólesik, de éjjel azért kell a 2-3 takaró. Nyáron egy megváltás lehet, a kőépület biztosan jól tartja a hűvöset. Az egész helyen egyedül vagyunk, nincs még más vendég, a közös konyha és a terasz is csak a miénk. Innen egyébként fantasztikus a kilátás a környező dombokra, még mindig nem térek magamhoz, el sem hiszem, hogy itt vagyok.  Egy kis magyar ajándékcsomaggal kedveskedünk a háziaknak, bor, lekvár, méz és szörp lapul a táskában, Vera meghatódik  és azt mondja, „koszonom”… Jó ezt hallani.

Bár kérhettünk volna vacsorát Veránál (heti 3x főz a vendégeknek kérésre), de mivel nem tudtuk  mikor érünk ide, így olasz útiszótáram segítségével elmakogom Verának, hogy vacsoráznánk egy étteremben. Ő nagy mosollyal nyugtázza kissé szerencsétlen próbálkozásom, és kezünkbe nyom egy névjegykártyát, Il Merlo felirattal, amivel tudtán kívül (vagy talán sejtette…) egy újabb meghatározó emlékkel gazdagít minket, hiszen ez a  kis pizzéria-étterem jellegű hangulatos kis hely ittlétünk minden napján biztosította nekünk a nap utolsó fénypontját. GPS nélkül próbálunk eljutni, „úgyis közel van!” felkiáltással, megállunk Casole D’Elsában pár percre (Lano falu mellett van, ahol Vera lakik), és ott egy picit elkavarodunk. Már majdnem feladjuk, hiszen nagyon éhesek vagyunk, és számtalan másik étterem mellett megyünk el, de mivel Vera foglaltatott asztalt, nem tehetjük meg, hogy máshol vacsorázunk. Végül egy kis technikai segítséggel megtaláljuk, és stílszerűen pizzát rendelünk. A pincér (mint kiderül a tulaj is egyben), Vincenzo a világ legjobb vendéglátósa címet is birtokolhatná, széles mosollyal, hangos Bouna sera-val és óriási gesztikulációval sürög-forog a vendégek körül, rendelésfelvételnél leül hozzánk, Do you speak English? kérdésemre hamiskásan mondja: Sometimes… (hozzátenném, szinte tökéletes angolsággal beszél, de ő is előszeretettel keveri bele a saját anyanyelvét, nem is annyira véletlenül).  Elkövetem azt a hibát, hogy rutinból majonézt és kethup-ot kérek a pizzához, szerintem totál hibbantnak néz, értetlen pillantásától kicsit elszégyellem magam, és eszembe se jut többet ezzel próbálkozni Olaszországban. Ettől függetlenül megkapom, a majonéz furcsán kapros ízű, a ketchup olyan mint itthon, de az az igazság, hogy nem is kell a pizzához,annyira finom. Érdekes, hogy míg itthon fél órát is várunk egy pizzára, itt annyi időnk sem volt, hogy megigyunk egy fél pohár bort, kb. 5-6 perc alatt az asztalon gőzölgött a papírvékony finomság.

Az este végére egészen összebarátkozunk Vincenzóval, olyannyira, hogy kínálgatni kezd Limoncelloval és Grappával, Peti elfogad egyet, én nem bírom az ilyen italokat sajnos J. Vincenzo nem számolja fel az árát, ellenben innentől kérdés nélkül, lelkesen szervírozza minden este, és az árát továbbra is lehagyja a számláról. Az alkoholfogyasztásra vonatkozó kérdésünkre Vincenzo lazán legyint, és azt mondja, itt nincs kontroll, nyugodtan ihatunk egy kis sört vagy bort, belefér. Esetleg nagyvárosban, de itt nem. Fáradtan, de elégedetten megyünk vissza Verához, és úgy alszunk másnap reggelig, mint akit agyonütöttek.

2012.05.24

Reggel a beszűrődő napfényre ébredünk, meg a távolban legelésző birkák hangjára. Kellemes meleg van odakint, mezítláb slattyogok ki a teraszra, és ott kávézok. Vera az első neszeinkre megjelenik, nagyon diszkréten, és kikészíti a reggelit, édes sütemények, kekszek, tea, tej, paradicsom, sajt, kenyér, prosciutto sonka, vaj, és ez napról napra csak fokozódik.

Reggeli után a lépcsőn egy vöröses cicába botlok, aztán meglátom a hasonmását, kényelmesen heverésznek a rózsabokrok tövében. Nemo barátságosabb, Andy viszont eléggé félénk, nagy macskás vagyok, és örülök, hogy itt is hódolhatok a kis öntörvényű szőrmókok iránti szenvedélyemnek J

Elindulunk első kis körutunkra, a mai célállomások Lucca, Pisa és Cesina, végül még Volterra is belefér. Nagyon kell figyelni az úton, mert hiába a navi, de ha kicsit belassul és későn reagál, elég rendesen meghosszabíthatja az utat. Nekünk 1 óra pluszt jelent egy elnézett kereszteződés, mivel bekeveredünk Firenzébe. Őszintén szólva ezt a várost ki akartuk hagyni a túrából, és nem is állunk meg, kicsit Budapest feelingem van. Autók tömkelege, lépésben haladunk, az olasz sofőrök finoman fogalmazva elég bátrak, a robogósok meg még bátrabbak. Töménytelen mennyiségű kétkerekűn közlekedő sofőr cikázik az autók közt, szóval óriási megkönnyebbülés, mire végre kijutunk. Luccába érve az óvárosi rész előtt letesszük az autót (a parkolási díjak nem vészesek), és sétálunk. Szinte sehová nem hajthatunk be mezei sofőrként a fallal körülvett városrészekbe, csak az engedéllyel rendelkezők mehetnek be autóval, de nem is baj, nem nagy távolságokról beszélünk, és egyébként is le kell mozogni azt a rengeteg szénhidrátot, amit itt megeszünk.

A városka nem túl nagy, de nagyon hangulatos, van egy olyan torony, aminek a tetején fák vannak, fel is megyünk (persze fizetős), és a látvány bőségesen kárpótol minket a végeláthatatlan lépcsősor megmászásáért. Fentről érdekes dolgokat látunk, pl. kis házakat a rendes házak tetején, hihetetlen…(Arra kíváncsi lennék, hogy az ott lakók hogy mennek fel oda?!) Kicsit sétálunk még, iszunk egy kávét,  aztán folytatjuk az utat Pisába.

Beérve már igencsak éhesek vagyunk, megállni nem nagyon tudtunk rendes étteremnél, szóval beérjük egy gyors McDonald’s-os ebéddel. A parkolóban néhány néger srác lézeng, szabályosan ránk tapadnak, elkísérnek az automatához, és kínálgatják az árujukat. Később Viki megnyugtatott, hogy ártalmatlanok, nem okoznak bajt, de attól való félelmemben, hogy ha visszautasítjuk, kárt tesznek az autóban, megvesszük tőlük életünk legdrágább zsebkendőjét, 2 euróért (ennyiért 300 db kamillás Zewát veszek itthon J).

Belépve a kapun elénk tárul az ismerős kép, érdekes érzés olyan helyen lenni, amit milliószor láttál már képeken. Mintha belépnél egy könyvbe… És igen, a torony tényleg ferde J És a turisták TÉNYLEG úgy fotózkodnak, mintha tartanák a tornyot, vicces látvány, az biztos. Elsétálunk a torony aljáig, szinte hihetetlen, hogy nem dől el, bár utánaolvasva azért elég rendesen bebiztosították az épületet. Eszek egy igazi olasz fagyit, nagyon finom, tényleg tudnak valamit! A parkolóban a srácok még ott vannak, az egyik szelíd bambasággal kéri a jegyünket (még 1 óráig érvényes), persze odaadjuk. Nevetve figyeljük, hogy azonnal elkezd vele üzletelni…

A következő állomás – csak hogy ne maradjon ki a programból – a tengerpart, bár fürdeni még hideg, de nem mehetek haza úgy, hogy legalább térig ne menjek bele J

Cesina felé vesszük az irányt, fúj a szél, de kellemes idő van, sokan napoznak a parton. A parkolásért itt nem kell fizetni, leülünk egy parti kis bárban és birro-t rendelek. What??-kérdez vissza a csapos, én meg magabiztosan megismétlem: Birro, per favore. Nem érti. Peti angolul kéri: Beer, please!  Jaaah, hogy birra! Mosolyogva mentegetőzik, nem tudta, hogy most komolyan burro-t szeretnék-e (vaj..) vagy vino-t (bor), merthogy ő nem

A bárban ücsörögve ismét fájó irigység kap el, a tenger zúgása, a melengető napfény érzése, a olasz gyerkőcök vidám sikongatása a parton, a kutyát sétáltató idős pár látványa mind-mind azt sugallja, hogy engem tuti rossz helyre pottyantott a gólya… Annyira szeretnék itt maradni örökre, lehet, hogy meg is kérem Vincenzo-t, hogy vegyen fel az éttermébe konyhalánynak J

Cesinából átmegyünk Vadára, bár utóbb kiderül, hogy egy kicsivel kellett volna csak arrébb mennünk, hogy a vakítóan fehér homokos strandra jussunk, ez kimaradt, de majd legközelebb. Persze a tengerbe gázolás térdig itt sem maradhatott ki.

Késő délután indulunk tovább, Volterra felé vesszük az irányt. Twilight rajongóknak kötelező, itt játszódik ugyanis az a jelenet, amikor a tinilányok kedvenc vámpírja nagy bánatában, fittyet hányva minden vámpírszabályra úgy dönt, hogy kilép a fényre, és ezzel kivívja azt, hogy a Volturi klán darabokra szedje… Hogy tényleg itt forgatták-e, azt nem tudom, mindenesetre az írónő tökéletes helyszínt választott a tekintély, az erő és a misztikum érzékeltetésére. Mélygarázs áll rendelkezésre a város kapujánál, a látvány a dombról lenyűgöző, belül a város szintén. Valahogy nem a romantikus kis hangulat kap el, mint a legtöbb toszkán városban, hanem egy erőteljes jóleső borzongás, egyébként is hűvös van, mert az épületek sötét árnyékként magasodnak a fejünk fölé. Mindkettőnknek nagyon tetszik ez a város, ezt nem érdemes kihagyni.

Estefelé érünk vissza Verához, éhesen, fáradtan, kicsit lerogyunk a teraszon, és erőt gyűjtünk az estére, ismét Vincenzóhoz készülünk. Vera nagyon kedves, érdeklődik, milyen napunk volt, és bort hoz nekünk ajándékba. Eredetileg Elbára mentünk volna pénteken, de végül lemondunk róla, kicsit körülményesnek tűnik, az időnk pedig nagyon kevés. Kompozni lassú, de jó az, ha autó van alattunk, mert könnyebben mozog az ember. A hajó gyorsabb, de akkor meg nem nagyon tudsz bejárni semmit, ráadásul igazodni kell menetrendhez, ez pedig nem igazán nekünk való. Ha nem érezzük jól magunkat, megyünk onnan és kész, ha viszont jó egy hely, nem akarom ott hagyni akkor, amikor a menetrend előírja… Talán kicsit háklisak vagyunk ilyen szempontból, de én szeretek szabadabban mozogni, főleg ha kevés az időnk. Márpedig ez után az út után bizton állíthatom, hogy Toszkánára nemhogy 5, de még 50 nap is kevés lenne. Tehát Vera tanácsát kérjük, aki Cortonát és környékét ajánlja, ad könyveket és térképeket, angol nyelven is. A két gatto (cica) el nem mozdul a lába mellől, talán csak annyira, míg akrobatikáznak egyet a tetőn. Reménytelen a ciccegésem, nem értik, végülis olasz macskák… 

Vincenzo ismerősként, széles mosollyal fogad, ugyanahhoz az asztalhoz ülünk (furcsa mód minden nap szabad volt ez az asztal, pedig nem foglaltuk le előre soha). Same time, same place…vigyorog ránk, és már hozza is a grappát Petinek, kérdés nélkül. Kipróbálunk egy újabb pizzakölteményt, Peti csípős pizzájáról lemarad ugyan a csípős szalámi (a lényeg), de kedvenc vendéglátósunk hamarabb reagál minthogy észrevennénk, és már pótolja is a hiányosságát. Édességre vágyunk, nem tudunk dönteni a 3 féle házi süti közül, de Vincenzo egy pillanat alatt az asztalunkra varázsol „egy kis kóstolót” az összesből, ez 3 nagy szelet mennyeien omlós és habkönnyű sütit takar, vaníliás, marcipános és csokis. A csokis viszi a pálmát, de mindegyik nagyon különleges, és 1 adag árát fizetjük csak. Hát igen, ismét megállapítom, hogy ez a pasas nagyon érti a dolgát, lehet, hogy a grappán és a sütin bukott 3-4 eurót, viszont megnyert magának minket 4 estére 30-35 eurós  átlag bevétellel, hisz eszünkbe sem jutott máshol vacsorázni egyik nap sem. Vacsi után a 2 férfi nagyon egymásra talál, mivel kiderül, hogy olasz barátunk legalább annyira bolondul a rally versenyekért mint Peti, aki el is határozza, hogy februárban biztosan elmegy a San Remo-ban rendezendő rallyra.

2012.május 25.

Reggel a 2 vörös gatto ismét a tetőn viháncol, a reggelink hasonlóan finom, kicsit más, mint előző nap, erre Vera nagyon figyel. Végre látjuk Mauro-t is, Vera férjét, kedves, de távolságtartó. Mókás, ahogy a gumicsizmájában bóklászik a ház körül, dolgozgat, talicskát tologat, egyszóval éli szokásos mindennapjait. Peti hangos Buona sera-val (jó estét) köszön oda neki, ezzel meg is alapozza a jó hangulatot, nem megy nekünk ez az olasz J Mauro hangosan felnevet, odabólint, biztos gondolja magában, hogy atyaaég, már megint két idióta turista…

A Vera által favorizált Cortonában kezdünk, hasonló, és mégis más, mint az eddigiek. Érdekes, hogy mindegyik város tud újat és egyedit mutatni, nem unsz rá a városnézésre. Egyébként hangulatban leginkább Volterrához hasonlítanám, ugyanolyan tekintélyes és büszke, de itt egyértelműen reggeli hangulat uralkodik. A kávézók zöme még zárva, vagy éppen nyitnak, az üzletek, szuvenírboltok előtt elindul a kipakolászás, sepregetés, és friss capuccino illata száll. Cortona a kutyák városa, egyértelműen, 10 méteren belül 3 kutyiba botlunk bele, persze mindegyiket meg kell simogatni, nagyon barátságosak. A gazdáik a boltjaikban ülnek, az ebek pedig hosszú pórázon, vagy szabadon őrzik a territóriumot. Volterra mellett ez a város lett az egyik favoritom.

A következő hely Montepulciano, hááát, hogy őszinte legyek, nem lett a kedvencem, de ez nem a város hibája. Először is a balerinacipő, amit reggel felvettem, baromira kikezdi a lábam, minden lépés rosszul esik, mivel elég meredek utcák vannak, felfelé kell caplatni, és csúszkál a lábam a cipőben. Plusz nagyon melegem van, reggel borongósnak tűnt az idő, délre viszont fülledt meleg lesz, szomjas vagyok, sehol egy wc, és nincs igazán látványos főtér, csak egy kisebb, bár a kilátás szép. Szóval nyűgös vagyok egy kicsit, és már éhes is, de mivel nem volt sok aprónk, ezért a parkolásunk is lejáróban van, már nincs idő kajálni. Alig várom, hogy a kocsihoz érjünk, szegény Montepulciano, rossz passzban kapott el…

Pienza következik, a parkolással megküzdünk rendesen, pedig ez nem volt eddig jellemző, mindig találtunk jó helyet. Szép város, ez tény, de ő sem kápráztat el. Itt éppen a sziesztás időszakban vagyunk, meglátok egy teraszos éttermet, de mikor odalépünk a sráchoz, hogy ebédelnénk, közli, hogy zárva vannak. Az szép… 1 órakor, egy étterem, és éppen bezár. Hát, oké, próbálkozunk tovább. Sikerül egy hotelhez odakeveredni, ahonnan először kijövünk (első bejárat), mert tuti, hogy baromi drága. Aztán egy bárban megkérdezem, hogy van-e valahol egy teraszos étterem, ahol ehetnénk, útbaigazítanak, és egy szép kis kertes-árnyas részhez érünk…ami a hotel másik bejárata! (a hátsó) Most már mindegy, együnk, sóhajtunk fel, aztán enyhe rosszullét kezd el kerülgetni az árak és választék láttán. Kb. 15 féle kaja, nem sok, de annál puccosabb, különféle gombamártásos, humusszal meghintett 153,7 fokon grillezett articsókapürés kagylóhéjba töltött galambköröm és társai, 20-25 eurótól kezdődően…

Kétségbeesve kérdezem a pincértől, hogy vajon lehetséges lenne-e, ha nem sértem meg a kedves séf urat, hogy elkészítsen nekünk egy hagyományos bolognai spagettit, vagy ilyesmit… Nem lehetséges. Hát jó, akkor együk a legkevésbé bonyolultat, ami borzasztó cifra neve ellenére egyszerű sajtos tésztát takar (20 euró), én egy nyúlragus spagettit eszek (szintén 20 euró körül van). A nyúllal nincs bajom, gyerekkoromban sokszor ettem, szeretem az ízét, és nem is rossz ez sem. De azért kicsit durva, hogy majd’ 50 eurót otthagyunk 2 tányér tésztáért, 1 sörért meg egy pohár borért, illetve 1 kóláért, míg Vincenzónál 30 euróból megvan 2 pizza, bor, sör, üdítő, süti, stb. És jóllaksz. Itt nem laksz jól, mert az adag - 5 csillagos hotelnek megfelelően – egy ötévesnek sem lenne elég, nemhogy egy felnőttnek. Szép, jól mutat a tányéron, de ennyi.

A következő hely nincs betervezve, Peti látja meg a dombtetőn magasodó tornyot és a kicsiny városkát, elindulunk az irányába, és könnyedén meg is találjuk. Gyanús, gyanús, nincsenek autók, a városkapun nincs behajtani tilos tábla, néhány idős olasz bácsi ücsörög és beszélget a fa alatt. Peti nagy hévvel be is hajt, hát ha már lehet, ugye… Na, ez rossz ötlet volt, ez hamar kiderül. Az utcák nagyon szűkek, jön egy autó mögöttünk, megfordulnánk, de nem tudunk, a sok manővernek az eredményeképpen pedig nekitolatunk egy picit a falnak… Az autóban nincs kár, egy kis festékleverődés, de tök hülye turistának érzem magunkat, gyorsan kimegyünk a városkapu elé, és ott parkolunk le.

A néhány utcácska olyan, mint egy szellemváros. Embert alig látunk, turista nincs, de annyira bájos és hangulatos az egész, mintha egy mesebeli kis díszletben sétálnánk. Főteret sem találunk, és alig pár perc alatt bejárjuk a helyet, tényleg nagyon édes. A szokásos virágáradat itt is jelen van, le is fotózom az egyik ajtót, mire kijön egy idős néni. Zavarba jövök, scusi… és elhátrálok az ajtótól, a világért sem akarom zavarni, de ő láthatóan örül, hogy tetszenek nekem a virágai, és kedvesen, mosolyogva int, hogy nyugodtan fotózzak. Egyébként is jellemző ez a barátságos magatartás az olaszokra, legalábbis akikkel találkoztunk, mindenképp. Lehet mondani, hogy a turizmus miatt, de például a néninek semmi haszna nem volt belőlünk, mégis nagyon nyitott és barátságos volt.

Gyors kalkulálás a GPS-en, sajnos Orbetello nagyon messze van innen, Vera térképén még szemeztem vele, de így késő délután már nem akarunk 3 órát utazni, aztán vissza ugyanannyit. Sajnos Elba mellett ez is kimarad, de majd legközelebb.

Még Castiglione del Lago belefér, egy hatalmas tó, hajókázni is lehet, vannak rajta szigetek, de mi csak a stégig megyünk. Szép hely, de a tenger kétségtelenül szebb.

Az estét ismét az Il Merloban töltjük, ezúttal valamilyen tésztára vágyunk, nem hiszem el, hogy ne lehetne valami normális bolognai spagettiszerűséget enni Olaszországban… De lehet. Érdekes, de Vincenzonál sincs az étlapon, viszont szívesen elkészítik nekünk, azt mondja. És így is lesz, isteni az íze, bár nekem a puha reszelt trappistát egyszerűen nem tudja pótolni a száraz parmezán, hiába ez az eredeti olasz. A grappa menetrendszerűen érkezik, és a sütit sem hagyjuk ki, a csokis nyer mindkettőnknél.

Vacsi után az étterem előtt beszélgetésbe elegyedünk egy angol bácsival, nagyon aranyos és közvetlen. Valami baj van a lábával, erősen sántít, hellyel kínáljuk, de nevetve elutasítja, jólesik az álldogálás.  Tudja, hogy úgy néz ki, mint aki be van rúgva, de szerinte a fő baj az lehet, hogy egy kicsit mintha öregedne már J Jó fej, visszatérő vendégei a feleségével Toszkánának, 1 hétig maradnak, de sajnos ez az utolsó estéjük itt.

Egy éhes (bár jó húsban lévő), borzasztó hangosan nyávogó gatto is feltűnik a színen, Vincenzót nem hatja meg a kérlelésem, hogy dobjon neki pár falatot, szerinte a környék összes macskája ide járna innentől.

2012.május 26.